A nagy csata különös fordulattal ér véget, Inalir szerencsétlen módon találkozik végzetével, de vajon Lord Shetim ki tudja-e játszani, és megálljt parancsolni neki? 

 

 

 

Vaksötét fogadta, hangos zihálása megtörte a mély csendet. Egyre bentebb és bentebb haladt, amíg minden fokozatosan ki nem világosodott előtte. A falon ismerős jelek izzottak fel, a tágas folyosó végén, vele szemben egy különös fáklya fénye csalogatta egy nagyobb terembe. 

 Gondolkodás nélkül odasietett. A magányos fényforrás bevilágította az egész termet, aminek közepén egy kőoltár állt, mögötte a vidáman táncoló tűz alatt egy cseppkövekkel elzárt cella. Bejárata fölé félkörívben karcolták fel a fogva tartó rúnákat.

Shetim a kőoltárra fektette Inalirt. Kétségbeesetten vizsgálta és próbálta magához téríteni, de a fiú félholtan, mozdulatlanul hevert a kövön. A Lord szétnézett, mintha valamit keresne ott a teremben, ami feléleszthetné, de hiába. Összegyűjtötte megmaradt erejét, vaskarmos kezét Inalir szíve fölé tette, de ez vajmi kevésre volt elegendő. Tehetetlenségében és dühében a kőasztalt ütötte.

A sötét lyukból egy szépen ívelt, pupilla nélküli, lila szempár tűnt fel. Testét sötétség takarta, úgy fürkészte az idegent.

– Miért nem hagyod elmenni? – hallotta a női hangot fejében Shetim, amire ijedten kapta fel a fejét. Hamar eljutott tudatáig, hogy nincs egyedül és a különös tekintetre meredt.

– Nem tehetem...szükségem van rá. Csak ő bizonyíthatja, hogy azt a dögöt odakint én öltem meg...Bármi áron, de életben kell tartanom – hadarta a férfi – Mi vagy te és miért zártak be oda? Áh, hagyjuk, inkább ne válaszolj – Shetim láthatóan eléggé zaklatott volt – Tudsz segíteni vagy nem?

– Tudok, de először is ki kell szabadítanod – a női hang kellemes és megnyugtató volt. Valamiféle biztonságérzetet sugárzott, és a Lord eléggé tartott ettől az érzéstől. Mi van, ha ez csak egy trükk? Nem sok ideje maradt tétovázni, így kardjával lecsapott a mágikus kövekre, amik darabokra estek szét. A börtön feletti rúnák azonban tovább izzottak, így Shetim bal kezével obszidián tőréhez kapott és szétkarcolta a jeleket, amik lassan kihunytak és a rab kisétált.

Egy ükre volt, egy csodaszép hegyi ükre, az isizsik ősi hátasa. Ezek az állatok úgy szelik a meredek hegyi lejtőket, mint a ló a vízszintes pusztákat. A Lord meglepődött, de aztán a lényegre tért. Kardját eltette, de a tőrt továbbra is markában szorította.

– Gyógyítsd meg! – parancsolta a különös teremtménynek.

– Biztos, hogy ezt akarod? Nem ugyanaz a fiú lesz, akit eddig ismertél – pillantott fel.

– Igen, ezt akarom, de siess, mert ha meghal, utána küldelek! – a férfi idegesen meresztette rá szigorú tekintetét, és a tőrével hadonászott.

Az ükre a fiú arcába lehelt, szájából lágyan szállingózó hópihék és fehér levegő tekergőzött kifelé. Inalirnak szinte az egész teste megégett, főleg a hátát és arcának jobb felét érte a tűz, fogsora egy kis része kivillant a hiányzó bőr alól, fél szeme is súlyosan megsérült, talán soha nem lát majd, csak a ballal. Szakadozva ugyan, de nagyot sóhajtott.

– A testét nem gyógyítod meg? – kérdezte Shetim.

– Ez boszorkánytűz. Nem tudom a sebeit eltüntetni, én legalábbis nem, mert nincs hatalmam felette. Gyógyítsd meg te a testét, én csak a lelkét tudtam megmenteni, de így is többet látott a túlvilágból, mint szabadott volna.

– Nekem nem maradt már erőm, az összeset arra a szukára pazaroltam! A fáklya tüze meg túl elenyésző, nagyobb kell, de itt nem rakhatok máglyát... – tárta ki karjait a férfi.

Eközben Inalir magához tért, fájdalmában először nyögdécselni, majd üvöltözni kezdett. A legrosszabb kín járta át, mert a boszorkánytűz által okozott seb mindig úgy éget, mint amikor az áldozat először érintkezik vele. Ezért nevezik az isizsik pokoltűznek.

Az ükre keservesen bőgni kezdett a fiú szenvedése láttán, Shetim pedig a fülét fogta a borzalmas zűrzavarban. Olyan volt ez, mintha ismét a szülőfalujában lenne Véráldozat ünnepén. A gyötrődő emberek halálsikolyai ismét felcsengtek fülében, amitől a falat kaparta.

Lehúzta vaskesztyűjét és csupasz kézzel nyúlt bele a fáklya tüzébe. Bőre azonnal lángra kapott. A fény kialudt, Shetim kínjában elfojtott kiáltozásokat hallatott, amint hirtelen szerzett energiájából gyógyította a megégett testet. A sötétben csak izzó keze és az Inalir testét körüllebegő fehér fény derengett.

A fiú lassan elhallgatott, légzése lelassult, az eddig hangoskodó mágikus teremtmény is lecsendesedett, pánikja alább hagyott, és inkább lefeküdt a földre. A Lord kézfejét borító tűz sem foszforeszkált már, de szinte alig maradt rajta bőr, csak a pőre hús. Mély levegőket vett, majd lassan nekidőlt a falnak, és fáradtan lecsúszott egyenesen a földre, ahol térdére hajtotta fejét.

A halvány világosság is elenyészett, majd végleg kimúlt.

 

Shetim arra eszmélt, hogy kint fekszik, légzését egy jó arasznyi hóréteg nehezíti. Nagy nehezen felkelt és próbálta magában helyretenni a történteket. Egy-két emlékképe már bevillant, de az egyáltalán nem rémlett neki, hogy került ki a szabadba. Mikor lesöpörte magáról a havat észrevette a távolban heverő boszorkány holttestét. Elég ramatyul festett, de legalább érintetlen maradt. A hidegben megfagyott ezért szerencsére nem árasztott dögszagot. Az erős szél lebegtette hosszú, fehér bundáját. A barlang bejárata eltűnt, ahogy az ükre és Inalir is.

Mégis hová a jó nehézségbe mehettek? Shetim ruháját még mindig egy merő, fagyott vér borította. Kezdett fázni, ezért elkezdte dörzsölgetni karjait. Ekkor bal kezébe belenyilallt a fájdalom. Teljesen összeégett és átfagyott, a vaskesztyű pedig nem volt sehol. Nekiállta túrni a havat, és nagy megkönnyebbülésére ott találta még elásva. Akármennyire fájt is, visszahúzta kezére és nagy óvatossággal átmozgatta. Alig-alig érezte már, minden mozzanatáért erősen megdolgozott. A távolban vad kiáltozásra és ükrebőgésre lett figyelmes. Megmaradt köpenyét összehúzta maga előtt, azután a hangok irányába indult.

A tetem túloldalán találta Inalirt, amint a hegyi hátason ülve próbál elindulni. Magából kikelve káromkodott, mert a makacskodó patás egyfolytában le akarta vetni magáról. Shetim nem ismert rá, és nem csak az égésnyomok miatt, amit valamelyest sikerült eltüntetnie, bár még mindig kilátszott egy kis részen fogsora. Amint észrevette a Lordot abbahagyta az állat ütlegelését és rugdosását. Alatta az ükre is felé emelte tekintetét, szinte kérlelve, hogy szedje le hátáról az idegent.

– Te mégis mi a jó fenét csinálsz!? – meredt kérdőn a fiúra, akinek tekintete most különös sötétséget árasztott.

– Próbálok elindulni, ha nem tűnt fel – vetette oda a férfinek.

– Azonnal emeld le onnan a segged, vagy én rúglak le róla – Shetim dühös volt és nem csak a lekezelő válasz miatt. Legszívesebben hagyta volna meghalni, semmint hogy egy ilyen szörnyet támasszon fel. Teljesen látszódott a fiún, hogy már nem önmaga. Kezeit ökölbe szorítva maga mellé engedte.

Inalir tudta, hogy a Lord nem tréfálkozik. Lassan leszállt a hátasról, aki prüszkölve a férfi mögé szaladt.

Egy pillanat múlva Shetim visszasétált a boszorkány fejéhez, és mágikus csizmájába tömte egyik fogát, meg egy kis bőrös, fehér sörényt, amit a tőrével metszett ki. Sajnos minden egyéb testrésze túl nagy volt ahhoz, hogy elvihesse magával. Eközben Inalir lent várakozott. Ezentúl az ükre felettébb kerülte őt.

Mikor a Lord végzett, elindulhattak visszafelé. Újdonsült patása felajánlotta, hogy leviszi őket a hegyről. Két nap alatt már lent is voltak a hegy lábánál. A boszorka halálával és a fogoly kiszabadításával a többi ükre ismét megjelent a hegyekben.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés