Prológus

 Az erős fallal körülvett városban a lakók mindig is biztonságban érezték magukat. Mitől is féltek volna, mikor ezt az erődítményt még soha senki sem volt képes elfoglalni? Ez a hely név szerint Nomator, Vargilia határaihoz legközelebb eső végvár. A barbárok és az orkok hosszú évszázadok alatt még egyszer sem jutottak el a város kapujáig - legalábbis élve.

 De megváltoztak a dolgok. A városlakók egy nevet suttogtak, egy olyan személy nevét, aki rájuk nézve nagy fenyegetést jelenthet. Tudták, hogy közeledik az új sereg, az új nép, akik hódításra adták a fejüket. Azt is beszélték róluk, hogy egykoron barbárok voltak, akiket egy vezető emelt fel, és tett erős nemzetté.

 A kapuőrök aggodalmasan figyelték az északnyugati horizontot, ahonnan a hatalmas sereg érkezését várták. Bár nem érkezett még hadüzenet, a város felkészült az esetleges támadásra, ugyanis hamar szárnyra kapott a hír, hogy a magukat vegerundoknak nevező nép elsöpörte az orkokat, és minden vargiliai népséget, így most már az egész ország az övék, bár úgy tűnt ezzel vezérük még nem elégedett meg. Elmondása szerint azért jött, hogy elfoglalja egész Persehimet, és mikor ezt a király meghallotta nem hitt a fülének csak kacagott egy nagyot. Barbárokkal elfoglalni az egyik leggazdagabb és legerősebb birodalmat? Micsoda bolond ember ötlete volna ez?

 A nap már rég a láthatár alá bukott, és az őrségváltás is megtörtént. A házakban már sok helyen gyertya sem pislákolt, mindenki - még ha aggodalmasan is – álomra hajtotta fejét. Takarodót fújtak, az utcákon katonák járőröztek. A városra nehéz csendesség ülepedett.

 Már éjfélre járhatott az idő, a három hold most járt az ég csúcsán egymáshoz a legközelebb, hogy jelezzék az idő múlását, amikor a távolban fáklyák fényei tűntek fel. A végeláthatatlan sor lustán nyújtózott el a ritkás erdőben. Az ezernyi fáklya fénye úgy festett, akár a mezőre hullott csillagok. Hosszú ideig pislákoltak még, mire egyre közelebb jutott a tüzes kígyó a városhoz. Már egész közel járt, mire a falon mászkáló őr idegesen felrázta társát, aki elaludt feladata közben.

 Felharsantak a kürtök, felrázva az alvót, a katonák lázas készülődésbe kezdtek. Mindenki a falhoz rohant, hogy lássa, mi történik, de sokan megbánták ezt a lépést. A tűzkígyó lassan szétterült a vár körül, az őt alkotó katonák szépen, hosszában felsorakoztak. Katapultok, hajítógépek és faltörő kosok vegyültek közéjük, a fáklyák fényei baljósan táncoltak a sötét páncéljukon. A támadás bármelyik pillanatban megindulhatott, de ki tudja miért, ők vártak, ami miatt nem voltak elragadtatva a lauták vezetői. Miért adna időt arra az ellenség, hogy rendezzük sorainkat? - gondolkodott a várparancsnok.

 A falon íjjászok várták a tűzparancsot, bár az vegerundok még jóval lő távon kívül helyezkedtek.

 Ekkor a csendet halk suhogások és morgások, valamint páncéllemezek elfojtott kocogása rázta meg, ami egyenesen a lauta harcosok feje felől érkezett. Reszketve emelték fel fejüket, amikor a bestiák felfedték mivoltukat: hatalmas lángnyelv csapott az üres főtér közepére, mire a morgások sárkánybömböléssé erősödtek. Ide-oda szálltak a város felett, tornyokat döntöttek le, amiknek darabjai hatalmas morajlással zúdultak le a házakra.

 Lent kitört a pánik, mire Lord Shetim kardját a magasba emelte, majd azzal a város felé mutatva megindította rettenetes seregét.