Vargilia

Albathar farkas

Ez az agresszív bestia sosem jár egyedül. Nagy falkákban járja a vidéket élelmet keresve. Vonítása éles, szaggatott nyekergésből áll, összetéveszthetetlen más farkasokéval, így aki ezt hallja tudja, hogy az ő területükön mászkál. Morgása viszont egy nagymacskáéra emlékeztet. Testméretéhez képest igen jó, de leginkább kitartó futó. Olykor lesből is támad. Állkapcsában borovaéles agyarak sorakoznak, amivel könnyedén szeli át még a csontot is. Szaglása, hallása kitűnő, látásának az éjszaka sem akadály. Színváltozatai a vöröstől a barnáig terjednek, néha halvány csíkokat is látni rajtuk. A barbárok előszeretettel használják fel meleg bundáját.

Kübü

Vargilia "szelíd" kopói, akik az orkok szolgálatában állnak. Albathar farkas és kiserdei hiúz keverékei, gyorsak és vérszomjasak. Akkor is ölnek, ha nem éhesek. Jó futók, a hűség is elmondható róluk, ha néha elcsatangolnak, mindig visszatérnek. Alig nagyobbak a kutyáknál, színük változó, de mindig rejtőszín. Húsuk meglepő módon jóízű, ezért az orkok gyakran fogyasztják. Szaporulatában inkább farkas felmenőire hasonlít, 3 hónapos vemhesség után 5-6 kölyköt ellik, ezért igen szaporának mondható. Kisebb falkákban vadásznak, hol lesből, hol pedig nyíltan támadnak, ez mindig attól függ mire hajtanak éppen.

 Hegyi kőbőrű küklopsz

A Zsinyec égig nyúló hegyeinek rettenetesen nagy óriása. Kétszer olyan magas, mint egy jól megtermedt ember, karjainak csapása egy lezúduló szikla erejével ér fel. Egyetlen szeme vérben forog, és csíkalakú pupilla választja ketté. Csak és kizárólag húst eszik, az emberhúst azért szereti mert könnyű préda. Magányosan él, még csak barlangba sem húzódik be, inkább a szabad ég alatt alszik, összegömbölyödve. Ez azért veszélyes, mert ilyenkor teljesen úgy néz ki, mint egyy darab szikla. Párválasztáskor hagyja csak ott területét, a hímek keresnek maguknak egy jókora pocsolyát, amibe belehempereghetnek és így indulnak udvarolni. Ilyenkor a legkönnyebb felismerni és elkerülni a "saras köveket". Testét foltokban még édeszuzmó is borítja, ami számára is termel némi élelmet a szűkösebb, téli napokon, tehát szimbiózisban élnek egymással. Az isizsik szerint a kőbőrű küklopszok a dühös, elkeseredett ősök megtestesülése, ezért néha kiengesztelő áldozatot visznek nekik, hogy "megnyugodjanak". Ősi legendák keringenek a hegyi népek közt arról, hogy hajdan még beszéltek is, de aztán - ki tudja miért - örökre elnémították magukat, s csak üvöltésük jelzi végtelen haragjukat.