Az isizsik egészen segítőkésznek bizonyulnak, de egy közülük kitüntetett figyelmét szenteli a Lordnak. Hamarosan elérik küldetésük célját, ami csak még több bonyodalomba keveri a két vándort. Vajon sikerül épségbn megúszniuk?

Shetim reggel csak lassan tért magához. Alig bírt mozdulni, mindenét elaludta. Fel akart kelni, de akkor hasába nyilallt a fájdalom, bár már korántsem akkora, mint este. Mikor felhúzta a kender felsőt látta, hogy a kék-zöld-vörös foltok java része kifakult. Nagy nehezen mégis fel tudott könyökölni, de akkor hirtelen megjelent felette a sámánasszony.

– Szereéncséd vanje, hogy Mijana lebeszeélt arról, hogy szóaljak a főnöeknek! Máskülönbejen már karón lóágnál! – torzsalkodott. Úgy tűnik elég morcos amiatt, mert elaltatta, pedig Shetim tudta, életében nem aludhatott még ilyen jót, hiszen a varázslattól megédesített álom a legszebb és általában mindenre emlékszik utána az ember.

Shetim már éppen vissza akart feküdni teljesen és becsukni a szemét, tudomást sem véve az asszonyról, amikor a sátorban megjelent az említett lány. Váltott egy pár szót a sámánnal, mire az morgolódva távozott. Mijana megnézte a Lord sebeit és ismét elővette a kenőcsöt.

– Szerintem elég lesz má... – Úgy tűnt a lányt nem igazán hatotta meg a férfi. Hozzáértően megint kenegetni kezdte a sérülést. Shetim kissé nehezen viselte, mert korántsem volt olyan gyengéd, mint előző este. Amikor végre befejezte a Lord fellélegzett. Fel akart állni, de Mijana visszatartotta, és a fejét ingatta.

– Sajnálom, nekem mennem kell, fontos... – a lány egyszerűen a Lord szájára tapasztotta kezét és visszanyomta a párnákra. Shetim éppen fel akart háborodni, de ekkor valami édes ízt érzett a szájában, és szemhéjai összetapadtak.

Az egyik pillanatban még gyermekként áll az Aréna közepén és első ellenfele legyőzését ünnepli ő és a tömeg. A másik pillanatban már megismeri, milyen a Megalkuvás-völgyén kívüli élet. Szíve megtelik örömmel és a szabadság érzésével. Most viszont már saját tollaskutyája hátán szeli a levegőt. Szemét alig bírja kinyitni a szembe széltől. Felszabadultan repül bele a végtelenbe. Hirtelen megjelenik Lukrécia, felrántja az orráig a maszkot és puszit ad neki, majd nevetve elszalad. A képek lassan eltűnnek a férfi szeme elől, és felébred. Az utolsó pillanatokban még próbál belekapaszkodni ezekbe az édes emlékekbe, de azok ott hagyják megcsalva, és a boldogság csalóka érzése nélkül.

Odakint még alig pirkad. Shetim az arcához kap. A maszkja még mindig rajta van. Megvizsgálja, úgy áll-e mint akkor, mikor elaltatták. Úgy tűnik, nem piszkálta senki. A Lord törölgetni kezdi arcát, hogy eltüntesse az előtte felvillanó illuziókat. Mindet. Kemény munka volt elzárni maga elől az emlékeit, de sajnos túl könnyen törnek a felszínre, és kezdheti előröl.

Shetim szétnézett a sátorban, aminek a másik végében Mijana aludt, háttal neki. A Lord a lehető leghalkabban kelt ki az ágyból, de a lány meghallotta a motoszkálást és felkelt.

– Franc... – bosszankodott a férfi – Mijana, nekem most már tényleg mennem kell.

A lány nem szólt semmit, csak odament hozzá. Felvette a földről a férfi koponya fejdíszét és a fejére helyezte. Adott neki még útravalót is. Shetim, amint meglátta az ételt megérezte az éhséget is. Két napja egy falatot sem evett és nem is ivott semmit. Elfogadta az ellátmányt, megköszönte a ápolást és távozott. Mijana kedvesen mosolygott és a sátra elé állva integetett. Inalir is – meglepő módon – már ott ténfergett a közelben. Egy helyi lánnyal enyelgett.

– Inalir – szólt oda neki, de csak félhangosan, hiszen a környéken még mindenki aludt – Indulunk, gyere!

A fiú elköszönt a lánytól, felkapott néhány holmit a földről és búcsúzkodva a leánytól Shetimhez szaladt. Az állapotáról kérdezősködött, miközben átnyújtotta kardját és tőrét, amit a harcostól kapott vissza. A Lord szűkszavúan válaszolgatott, és felszerelte magát. A hangokra egy közeli sátorból Agyar lépett elő.

– Ahaja, maár induajatok is? – kérdezte ritkás szakállát vakargatva. Szemei alatt jókora táskák voltak, arcát álmosan törölgette.

– Így is túl sokáig maradtunk – felelte a Lord – Köszönünk mindent, Agyar! Van hátasod, amivel folytathatnánk az utat?

– Azja sajnoas nincsen...elementek – húzta el a száját – Azja átkozoátt boászorkány viteje elé őket. Deja harcosaimja elkíseérnek benneteéket egy daraboán.

– Köszönjük kedvességedet, megtisztelsz – hálálkodott a férfi. Az, hogy végre ki tudott kelni az ágyból sokkal jobb kedvre derítette.

Egy pár perccel később összeállt a csapat. Metsző Agyar négy harcost adott a vándorok mellé. Shetim megnézte sebét, ami éppenhogy látszódott, és ami a legfontosabb, alig-alig fájt neki. Mire a felkelő nap első sugarait a hegyre vetette, elindultak. Shetim még látta Mijanát, aki odalentről figyelte amint távozik. A Lord nem igazán értette a lány szokatlan közeledését, de nagyon nem is akart tudomást venni róla. Nagy a valószínűsége, hogy soha nem is látja viszont.

Ha a hegy eddig keményen bánt velük, akkor most piszkosul cudar módon. Párkányain csak egyenként tudtak haladni, olykor falat is kellett mászniuk. Gyakran lassította őket hóvihar, vagy hegyomlás. A melléjük adott harcosok tudták a dolgukat, a mászás nem okozott gondot a számukra, ismerték az ösvényeket úgy, mint a saját tenyerüket. Shetim előtt sem volt ismeretlen a hegyi élet, akit a legjobban megviselt az utazás, az Inalir. Mivel az utazás elején folyton lemaradt, Shetim maga elé küldte, és úgy hajtotta tovább maga előtt. Többször megcsúszott és egyszer majdnem le is esett, de társa nem hagyta, hogy baja essék. Többször korholta lassúsága miatt.

Pár nap múlva elfogyott az élelem, de akadt a köveken egy kevés édeszuzmó, amit lekapargatva csillapíthatták éhségüket. A jéghideg levegő kegyetlenül marta a bőrüket és a tüdejüket.

Egy szűk kereszteződésben a harcosok elbúcsúztak és visszafordultak. Eddig tartott a kíséret. Az utazók megköszönték és tovább indultak a meredek padkán keresztül.

– Hamarosan megérkezünk! – kiabálta túl a szelet Shetim. Mögötte a búsan kutyagoló Inalir lassan bólogatott. Amikor elmentek az isizsik a Lord ment előre, hogy vezesse a menetet.

Shetim szava hamar beigazolódott. Egy hatalmas, már-már természetfeletti fennsíkra értek. A hegy csak jóval előttük folytatódott. Messziről is jól kivehető volt a boszorkány barlangjának sötét, tátongó ürege.

– Maradj itt! – mondta a férfi és elindult előre. Inalir karjait fázón keresztbe tette és szorgalmasan dörzsölgette. A szél erősen fújt, ráadásul még egy kis havat is hozott magával, és ez a jéghideg szél kikezdte az élő minden egyes porcikáját.

Shetim kivont karddal tört előre a lábszárközépig érő, frissen hullott hóban. Fejdíszét és köpenyét tépázta a vihar. Egyre csak haladt előre a barlang felé, de semmilyen mozgást nem érzékelt. Már jócskán maga mögött hagyta társát, amikor maga előtt megmozdulni látszott a talaj. Hegyként tört a magasba a boszorkány monumentális zerge teste. Fehér volt, akárcsak a patái alatt elterülő hótakaró, szarvai sárgásak, hosszú szakálla a földet súrolta. Emberi arcán lévő vörös szemében tűz égett, szárnya összecsukva pihent két oldalán. Amint a földről felemelkedett hatalmas hótömeg hullott alá bundájáról. Fekete kígyó nyelve ki-be járt nyitott szájából.

A Lord életében nem látott még ilyen rettenetes teremtést. Szemei tágra nyíltak, kardja markolatát még erősebben szorította.

Előző ¤ Tovább