Az orkok nem adják fel egykönnyen a keresést - mindenképpen meg akarják torolni a Lord szemtelenségét. Ám a sors ezúttal a menekülők oldalára áll...de meddig? A hegyi út megannyi veszélyt hordoz magában, amit még ők sem sejthetnek előre.

A nap sugarai még alig érték el a sűrű, sötét felhők alját, amikor Shetim hangos kiáltozásra lett figyelmes. Több irányból is hallotta, bizonyára megtalálták a felderítők holttesteit.

– Szedelőzködj, indulunk! – ébresztette fel Inalirt, aki szintén meghallotta az ordibálást. Ijedtében egyből felpattant, hogy felszerelje bivalyát. Egy pillanat múlva már vágtattak tovább észak felé. Az orkok sem hagyták annyiban a dolgot. Kübüket eresztettek a menekülők után. A kübü albathar farkas és kiserdei hiúz keveréke. Gyors és vérszomjas, ráadásul nem spóroltak velük.

– Hajts! – kiabálta Shetim társának, majd hátrafordulva kék, szikrázó lövedékeket lőtt a kübükre. Kivétel nélkül mind célba talált, de nem úgy tűnt, hogy fogynának.

– Shetim! Elől! – mutatott a holtsápadt fiú maguk elé, ahol egyszer csak véget ért a táj.

– Ugrunk! – válaszolta a férfi, és amennyire lehetett, még jobban hajszolta hátasát. Közben utolérték őket a kopók és bele-belemartak a bivalyokba, amik a fájdalomtól felbőgtek. Inalir szíve úgy dobogott, hogy szinte hallani lehetett. Mindenre felkészült, arra is, hogy talán nem érnek élve földet. Behunyta szemét, belemarkolt a jószág bundájába, és vakon bízott a mellette ügető férfiban.

A két bivaly elrugaszkodott a szakadék szélétől. Üldözőik közül valamelyik utánuk ugrott, a többi mind megállt, volt amelyik le is zuhant, mert későn fékezett. A kübük viszont egyenesen a mélybe vesztek, porrá őrlődve a fák vastag ágain és a sziklákon. Alig néhány maradt csak fent közülük, meg még egy-kettő, amelyiknek sikerült megkapaszkodnia egy gyökérben. Az üvöltözés és a sziklának csapódó testek felverték az alant elterülő erdő csendjét.

Méterekre az eddigi ösvénytől, lent folytatódott csak a föld, de a fák olyan magasra nőttek, hogy nem lehetett látni tőlük a hegyet, egész felértek a hasadék széléig és még tovább az ég felé. Elérkeztek a felhőhasító fenyvesbe. Shetim mellmagasságba emelte kezeit, könyökeit hátra húzta és behunyta szemét. A két bivaly nem zuhant egyből lefelé, hanem a magasban szálltak hosszú, lejtős vonalat húzva a levegőben. Inalir kinyitotta szemeit, de azt hitte álmodik...tényleg repültek. Örömében és mély megkönnyebbülésében elordította magát, majd tekintete Shetimre felé fordult. Látta, ahogy köpenye és a sisakdíszéről lógó anyag lebeg a szélben, ő maga pedig csukott szemmel, koncentrálva, két kezével irányítja az esést. Szinte megszépült Inalir szemében, egy hőst látott, egy olyan harcost, akire felnézhetett.

Amikor már csak pár centiméter választotta el őket a földtől, Shetim felpillantott, leengedett kezével a bivalyba kapaszkodott, ami nagy lökéssel végre talajt ért, és rohant tovább. Fentről az orkok dühös morajlása zúgott.

Idelent nem folytatódott az ösvény, de egyelőre tudták, merre menjenek. A hatalmas fák olyan messze nőttek egymástól, hogy a menekülők bőven elfértek, lombjuk mégis eltakarta az eget. Inalir sokáig nem is az utat nézte, hanem felfelé bámult. Lélegzetelállító látványt volt, egyszerűen bárhogy erőltette szemeit, nem látta a fák csúcsát, szinte beleszédült. Egy-egy törzs olyan vastag volt, mint egy mágustorony. Úgy érezte magát, mintha egyszeriben csak összezsugorodtak volna. Talpuk alatt karnyi hosszú, barna tűlevelek takarója terült el. A bivalyok lassítani kezdtek, és hangosan hörögtek.

– Megállunk – jelentette ki Shetim. Mindketten leszálltak a hátasukról, és ők maguk is szusszantak egy keveset. Shetim vaskarmos ujjait nyitogatta-csukogatta, mintha elzsibbadtak volna és most próbálna beléjük egy kis vért pumpálni. Mikor észrevette, hogy figyeli a fiú, abbahagyta. A másik is észbe kapott és elnézett.

– Ez a repülés...csodálatos volt! – Inalir úgy döntött, próbál egy kicsit közeledni társa felé. Megunta már a néma meneteléseket, és amúgy is, olyan keveset tud erről az emberről.

– Az...minden bizonnyal – válaszolta a bivaly mögül. Valamit a pokróccal matatott.

– Minden bizonnyal? Te ilyen gyakran csinálod, hogy már le sem nyűgöz? – érdeklődött tovább a fiú, miközben még most sem tért magához az élménytől.

– Nem, egyáltalán nem. Ez csak irányított zuhanás volt, aligha repülés. Menj és keress tűzifát!

Inalir eleget tett az utasításnak. Úgy érezte, rálépett a siker útjára. Már most többet beszélt vele, mint az elmúlt két napban. Ölét alaposan megpakolta tűzifával, és az égő tábortűz mellé pakolta, majd maga is leheveredett.

– Mutasd a kardod! – szólt Shetim. A fiú előhúzta hüvelyéből és átnyújtotta neki a tűz fölött.

– Elég ócska fegyver – jegyezte meg vizsgálódva a férfi. A kard valóban öreg volt, gombja helyett kopott mupasörény lógott ki a bőrrel erősített markolatából. Pengéje itt-ott kicsorbult.

– Tudom. Az első rablóhadjáratom után kapok újat – felelte és ő maga is elhúzta a száját a látványtól. Nem szívesen mutogatta mások előtt elnyűtt kardját. De mégis miért kíváncsi erre?

– A jó harcos egy ilyen karddal is jó harcos – Shetim most már nem a kardot nézte, hanem a fiút – Jó harcosnak tartod magad?

– Nem...nem igazán... – hebegte Inalir.

– Akkor jó. Egy igazi harcos nem magáról mondja meg, hogy tud, hanem ellenségei és a lehullott fejek mennyisége – a Lord saját kardját dobta az ifjúnak, aki elkapta – Állj fel!

Inalir felállt, Shetim pedig félre hívta a tűztől. A fiú egy darabig a kapott fegyvert nézegette, szinte ámulattal. Sehogy egy csorbulás, olyan éles akár a beretva. Markolatgombja közepét egy nagy, fekete, kerek kő díszítette, markolatát bőrrel tették kényelmesebbé. Keresztvasa enyhén befelé ívelt és kicsit nehezebb volt, mint sajátja.

– Támadj meg! – mondta neki. Inalir óvatosan támadásba lendült, de a férfi kiütötte kezéből a kardot.

– Gyorsabban, és fogd meg rendesen azt a kardot!

Ismét összecsaptak, de Inalir két csapásnál nem tudott többször támadni, ráadásul a védekezése is pocsék volt, amit Shetim minden egyes alkalommal megjegyzett.

– Ne úgy mozogj, mint egy sasu! Légy kecses, akár a szélben hajlongó fűszál! A penge a kezed, hozzád tartozik, a te testrészed, használd ki ezt a hosszú kart! Gyerünk!

Egy óra szenvedés után Shetim úgy döntött, elég lesz ennyi mára. Még nagyobb tűzet rakott – amit Inalir nem igazán értett, de legalább nem fázott – majd megvárták míg lassacskán kialszik, pihentek és tovább indultak. A fiú meg akarta kérdezni, mivel érdemelte ki az ingyen leckét, de végül nem tette.

További két napba telt, míg elérték a hegy lábát. A napot vívással kezdték és fejezték be. Shetim tanította harcolni Inalirt, és meglepő módon a vezér még szót is váltott az ifjúval, még ha csak keveset is. A fiú úgy érezte, hogy jó úton halad. Még a nevét is kimondta egyszer.

Útjuk immár szűk hegyi ösvényeken folytatódott, mégis úgy döntöttek, hogy hátasaikat inkább maguknál tartják. Egyelőre még elfértek a jószágok is. A fák egyre felfelé haladva zsugorodtak. Még sokáig nem látták a távolt, mert hiába másztak, az erdő legalább éppoly magas volt, de amint magasabbra értek, pazar látvány tárult eléjük. Éjjel hatalmas vihar kapta el őket, így tovább mentek a sötétben, amíg nem találtak egy kiugró sziklát, ami alá behúzódhattak. Az erdőben gyűjtött élelem egyre gyorsabban fogyott, ezek a bivalyok folyton csak zabáltak volna. Mikor felértek egy kis fennsíkra, végre találtak egy kis eleséget. A hátasok füvet legeltek, a vándorok pedig nyúlhúst, amit Shetim fogott a kötéllel. Egy darabig pihentek, majd egy kis idő múlva tovább indultak, legalábbis akartak. Az erdős talaj lassan megritkult, majd véget ért, helyét sziklák és kövek váltották fel.

– Gyere már, gyere már az ősök szellemére! – rángatta Inalir a jószág zabláját előre, de az meg se moccant, csak bőgött. Egyszeriben a másik is megállt. Shetim végigsimította a bivaly pofáját, szinte tapintani tudta az állat feszültségét. Csöndre intette társát és próbált hallgatózni, de a másik hátas folyvást csak hangoskodott.

Mellettük a fal megmozdult, megfordult és egyenesen rájuk meredt egyetlen, nagy, vérben forgó szemgolyójával, amit fekete, csík alakú pupillája szelt ketté.

– Fuss, Inalir, fuss! – üvöltötte Shetim – Hagyd a jószágot, gyere már!

A fiú futásnak eredt. A küklopsz megragadta a hátul lévő, hangoskodó hátast és a szájába tömte, miközben nagyokat csámcsogott. Bőre olyan volt, mint maga a kő, kemény, szürke és csupa föld. Első ránézésre inkább tűnt valamiféle elementálnak, mint élőlénynek. Szájából jókora, hegyes fogak meredeztek, kusza alakzatban. Mikor a második bivalyt is megette felfelé indult. Száját és mellkasát mindenütt vér mocskolta.

– Gyere, ide be! – húzta fel egy párkányra Inalirt, és egy szűk résen keresztül bemásztak a barlangba. A küklopsz is felmászott, és mivel nem látta őket, szimatolni kezdett. Inalir próbálta elfojtani a zihálását. Nagyon megijedt a szörnyetegtől, homlokán gyöngyözött a verejték. Shetim is próbálta csendre inteni. Úgy tűnt, a bestia feladta és tovább állt.

– Kinézek – mondta Shetim, de amint elindult, a küklopsz benyúlt a hasadékba és neki látott kibontani a falat. A Lord kardot rántott és nagyon csapott a lábára, de azon alig esett egy kis karcolás. A szörny a földre vágott, de a férfi kitért előle és ismét lecsapott, ugyanoda ahova az előbb. Ezt már érezte a bestia, és egyre bosszúsabban kapkodott utána.

– Mássz beljebb! – utasította a vezér a fiút, aki kissé tétovázva, de elindult befelé a szűk folyosón. Egy nagyobb résben sikerült megfordulnia és néznie, mi történik. Shetim továbbra is csak azt az egy pontot támadta. Eddig minden ütés elől kitért, de olyan kevés helye volt, hogy mindegyik csak egy hajszálon múlt. A küklopsz rúgott egyet felé, amit viszont már későn vett észre, és a falhoz csapódott. Úgy érezte, minden csontja darabokra tört. Nehezen vette a levegőt, kardja kirepült a kezéből. A szörny átlépett rajta és újból a sziklát kezdte bontogatni, hogy elérje a fiút. Inalir, aki látta, hogy Shetim alig mozdul, és a szörny egyre közeledik pánikba esett. A befelé vezető út véget ért.

– Shetim! Kelj fel, kérlek! – kiabálta Inalir remegő hanggal. A bestia kitartó volt, egy-két kődarabot le is nyelt.

– Shetim...! – A hatalmas küklopsz az utolsó vékony réteget is elkaparta maga elől, és négykézláb bemászott a fiúhoz. Egyetlen, vérben forgó szeme kiéhezve meredt Inalirra. Elégedetten morajlott, akár a hegy gyomra, és felé emelte karmos kezét. Amint megragadta volna hirtelen megállt, és egy erő kifelé kezdte húzni. Egyre kijjebb és kijjebb, végül a bestia karmaival belekapaszkodott a falba, de ez sem lassította le. Mikor kikerült a lyukból Shetim ott állt, kissé meggörnyedve. Fellépett a küklopsz hátára, végig bicegett rajta, majd mielőtt leugrott volna róla, kardját beledöfte szemébe. Amaz felvisított, és még hevesebben kapálózott, aztán Shetim lehajította. A küklopsz nekicsapódva a falnak a mélybe zuhant, egyenesen a fejére, ami péppé tört. Piros vére tükörként terült szét.

Inalir remegve mászott elő a lyukból és a Lordhoz sietett.

– Köszönöm! Kö...jól vagy?

– Megvagyok – Shetim a hasához szorította kezét és nyöszörgött – Induljunk tovább, nincs sok időnk.

Folytatták útjukat a hegyi ösvényen, immáron hátas nélkül. Shetim most nem csak ez miatt volt lassú. Látszólag még mindig fájt neki a küklopsz rúgása. Este, mikor megálltak Inalir megkérdezte, miért nem gyógyítja meg magát.

– Egy igazi harcos tűri a fájdalmat – mindössze ennyi volt a válasz. Utána már nem beszélt. Megint Inalir kezdte az őrszolgálatot, és észrevette, hogy társa nem tud aludni a fájdalomtól. Elkezdte saját magát hibáztatni, arra gondolt, hogy talán ha ő nem lenne itt, akkor nem történt volna ilyesmi. Átérezte a Lord fájdalmát, rosszul érezte magát, amiért szenvedni látja. Kétségbe is esett, amikor eljött az őrségváltás ideje. Nem tudta, felébressze-e vagy sem, elvégre most az lenne a legjobb számára, ha pihen, így inkább hagyta. Végül Shetim abbahagyta az önkéntelen mocorgást, és sikerült elaludnia.

<< Előző ¤ Tovább >>