A Lord társával együtt búcsút int megmentőinek és folytatják útjukat. Az erdő sötétjében a vándorok elmerülnek gondolataikban. Vajon sikerrel járhat ez a küldetés valaha, vagy mindkettőjükkel végezni fognak?

 

 

Másnap ugyan korán akart kelni, de Shetim a föld alatt teljesen elvesztette időérzékét, így sikerült délig aludnia. Amint felriadt, Inalir keresésére sietett.

A fiú ott feküdt az étkezőben, láthatólag a Lord távozása után bátran a pohár fenekére nézett és most mélyen aludt. Párnája egy szintén részeg patás feneke volt. Shetim haragosan rántotta fel a földről karjánál fogva. A fiúból csak úgy áradt a borszag.

– Szedd a sátorfádat, indulunk – vicsorogta haragosan.

A suhanc először azt sem tudta, fiú-e vagy lány, csipás szemei értetlenül pillogtak. Arca és keze csupa maszat volt az ételtől és a hányástól. Ezt látva a Lord inkább elengedte, mire Inalir összezuhant. A földön négykézláb mászkálva kutatott emlékei után.

Fél óra múlva Shetim útra készen állt a kijáratnál, az ifjúról viszont ugyanez nem lehetett elmondani. A hajnalig tartó mulatozásból még maradt benne némi bor, így csak nagy nehezen tudott megmosakodni és normálisan felöltözni. Végül nagy nehezen odaért társa mellé.

– Útra készen állok, nagyságos vezérem!

A Lord nem válaszolt semmit, csak egy sanda, lenéző pillantást vetett rá, majd elindult felfelé.

– Á, értem, most nem beszélsz velem, jellemző. Túlságosan józan életű vagy, ahelyett hogy néha kikapcsolódnál egy icipicit – Inalir önkéntelenül is tovább feszítette a húrt. A férfi mellkason ragadta a falnak szorította. A fiú erre hamar észhez tért.

– Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ünnepeljünk, főleg nem, hogy a sárga földig igyuk le magunkat, mikor mindenütt orkok vannak, és bármelyik percben ránk ronthatnak. Szedd össze magad, vagy szavamra mondom a seggeden ráncigálom ki a beleidet! – kelt ki magából a Lord, miközben préselte ki tüdejéből a szavakat. Monológja végén elengedte a fiút, aki sértődötten megigazgatta öltözékét, és utána eredt.

Maguk mögött paták zaját hallották. A hang ugyanattól a kentaurlánytól eredt, aki előző nap ellátta a Lord sebeit.

– Hova indultok ily korán? Maradjatok még!

– Sajnálom, de most már igazán indulnunk kell. Bocsáss meg, hogy ily módon távozunk, de dolgunk siettet. Üzenem a vezérnek, hogy hálás vagyok mindenért, amit értünk tett – válaszolta Shetim, és már indult is volna tovább, de a lány marasztalta.

– Kérlek, maradjatok, legalább csak pár órára! Kapnátok útravalót, és harcosaink egy darabon elkísérnétek benneteket – a kentaur szemében különös fényt gyúlt: a remény fénye. Egy olyan embert látott, aki végezhet az orkok szörnyű hatalmával.

– Sajnálom, tényleg mennünk kell, de ígérem, visszatérünk még – biztatta a férfi, és társával elhagyta a barlangot.

Shetim és Inalir nagy odafigyeléssel hagyták el a barlang bejáratát, nehogy messziről észrevegye őket az ellen. Bujkálva, szinte minden fának nekilapulva keresték az ösvényt, ami észak felé vezet. Mikor úgy ítélték, hogy tiszta a levegő, és nincs senki a közelben kissé nyugodtabban, de még mindig éberen és gyanakodva sétáltak tovább. Inalir hallgatott. Szégyellte magát a tegnap este miatt. Shetim – mint mindig – most is elöl haladt. Inalir úgy érezte a szokásosnál is jobban levegőnek nézi.

Egész napjuk ebben a gyászos csendben telt, aztán este letáboroztak. Az egyik közeli, alacsony ágon találtak egy pár apró madártojást, azt Shetim egy kis hókuszpókkal megsütötte és Inalirnak adta. A vezér inkább megvárta, míg az ifjú elalszik és azután vette elő azt az élelmet, amit még a kentaur-barlangból csent el.

Ezen az éjszakán halk szellő dúdolta éji dalát Shetim fülébe. A férfi, mintha értené e nyelvet némán bólogatott, miközben hol maga elé, hol pedig az égboltra – már amennyi a sűrű lombkorona megmutatott belőle – meredt. A csillagok halvány fénye és a három hold sápadt arcának derengése alig érte a földet. A két vándor úgy tetszett ebben a silányan átszivárgó világosságban, mint két erdei kísértet, akik minden éjjel visszajárnak, és mindenkit az elmúlásra figyelmeztetnek. Lábuk alatt foltokban, vékonyka jéggé fagyott hóréteg terült el.

Shetimet ebben a nyugalomban ismét gondolatai hálózták be, csak néha-néha figyelt fel egy-egy neszre, amit a vadászni induló állatok keltettek. Sok minden aggasztotta: ott volt Csontosbőr, amit most egy seregre való ork veszélyeztet. Vajon Szikla képes győzni a túlerővel szemben? A sámán bolond, ő még egy kecskét is képtelen lenne elvezetni, szóval rá egyáltalán nem számíthatott ilyen téren. A vezér tenyerébe hajtotta fejét. Mi van, ha szépen felépített tervei ezek miatt a hitvány orkok miatt füstbe megy? Nem engedheti, sietni kell küldetésével. Eszébe jutott az esküvő is. Az a lány kezelhetetlen és heves, előre érzi, hogy meg fog szenvedni vele, ha egyáltalán még a faluban találja, mikor visszatér. A sok baj, mint egy jókora nehéz kődarab nyomták szívét.

Annyira elmerült a gondolataiba, hogy mire felnézett, a Tevir már közvetlenül a feje fölött járt. Felébresztette társát, és megtörtént az őrségcsere.

Inalir felült és egy fának támaszkodott. Szinte minden apró neszre odakapta a fejét. Még mindig félt egy kicsit, amikor őrködnie kellett. Olyan átláthatatlan tűnt számára az erdő, még úgy is, hogy itt született. Bárki azt hinné róla, hogy minden állatnál jobban tájékozódik benne, holott ez a feltevés eléggé elhamarkodott. Bármennyire is vonzotta a kaland, hiányzott neki a falu és a család. Még a bátyja ostoba tréfái is. Aggódott értük, féltette őket. Minden egyes éjszakai őrségben, amikor a magány annyi sok szép emléket idézett fel benne legszívesebben sírva fakadt volna. Semmi vész fiam, katona dolog mondogatta mindig az anyja. Ilyenkor ebből merített magának erőt, és abból, hogy hamarosan ismét hazatérhet a faluba, amit annyira szeret, és ahova már hazavárják.

 

Inalir reggel egy hatalmas pofonra ébredt – elaludt őrség közben. Az ütéstől ültő helyéből elvágódott a földön. Nagy nehezen, de aztán ahogy Shetimre nézett eszébe jutottak a történtek. Mentegetőzni akart, de semmi ésszerű indokot nem tudott felhozni, így inkább sűrű sajnálkozásba kezdett.

– Hallgass, vagy minden létező istenre mondom, azzal a husánggal lékelem meg a koponyád! – mutatott egy földön heverő, méretes fadarabra a férfi – Nem rajtad múlt, hogy nem egy ork büdös szájszagára ébredtem! – Shetim hihetetlenül dühös volt, mégsem kiabált, inkább elfojtott hangon káromkodott. Viszonylag hamar lenyugodott, de a fiú ezek után már szinte lehetetlennek tartotta, hogy bármikor is szóra méltatja majd. Sőt, egyre inkább azon gondolkodott, vajon a férfi hajlamos lenne-e inkább itt helyben elvágni a torkát. Ezt elég valószínűtlennek tartotta, mivel kell neki az a bizonyos tanú, aki hőstettét kész esküvel bizonyítani. Végül is a gyanakvás halvány fényét nem oltotta ki magában.

Útjuk viszonylag nyugodt volt, két ork járőr haladt el mellettük, mindkétszer elrejtőztek a fák tövében. Rengetegen lehettek körülöttük, Shetim már-már azt hitte, paranoiás, mert mindig orkszagot érzett az orrában.

Jócskán besötétedett már, amikor találtak magunknak egy elfogadható táborhelyet.

– Hallottad ezt? – suttogta alig hallhatóan Inalir.

Shetim rápillantott, majd elindult előre. Léptei oly némák voltak, mintha egy macska settenkedett volna. Mondhatni természetfelettien hangtalan léptek, ami a fiúnak is feltűnt, de hamar letisztázta magában, hogy egy varázshasználótól ez nem meglepő.

Egy koppanás, két koppanás. A gallyakra szikra pattant és álmosan enni kezdte a fát. A gyenge láng fénye négy orkot világított meg. Három a földön aludt, egy – aki a tüzet csiholta – őrködött. Mellettük négy bivaly álldogált. Shetim és Inalir a legközelebbi fához lapulva figyelték őket. A férfi társára nézett, majd elszámolt háromig. Háromra kitörtek rejtekükből.

Inalir a hozzá legközelebbi alvó orkba mélyesztette kardját. Mire felnézett Shetim végzett a másik két földön fekvővel, a negyedik pedig haláltusáját vívta azzal a bizonyos varázskötéllel, ami a nyakára tekeredett. Szemei kidülledtek, miközben nyakához kapkodott, hang nem jött ki a torkán. Végül holtan terült el.

– Hozd a bivalyokat – parancsolta Shetim. A fiú egy ideig értetlenül álldogált a történtek előtt, majd a patásokhoz lépett és eloldozott kettőt amin tovább haladhatnak. Shetim kirángatta a halottak alól a kevésbé véres bivalypokrócokat és az állatokra terítette. A másik két jószágot szélnek eresztették.

Felültek a hátasokra és elviharzottak. Egy ideig még hajtották az állatokat, aztán egyre többet álltak meg, mert nem bírták az iramot. Amikor úgy érezték, elég messze jutottak, leszálltak a bivalyokról és letáboroztak. Tüzet most sem raktak, ezért Inalir magára terítette a bivalypokrócot.

– Most te kezded az őrséget – mondta Shetim – És ha el merészelsz aludni, akkor az lesz az utolsó.

A fiú a világért sem kételkedett társa szavaiban. Leült és jó őrhöz méltóan figyelt. Mivel álmos volt, elég lassúnak érezte az időt, de a Tevir végül lekukucskált az éjjeli égbolt magasáról, pontosan Inalir feje fölül.

A suhanc felébresztette a vezért, aki felkelt és tovább őrködött. Nem igazán érezte magát kialudtnak, így csak egykedvűen meredt maga elé és várta a hajnalt.

 

<< Előző ¤ Tovább >>

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés