Az orkok hada továbbra is veszélyezteti a küldetést, de Shetim és Inalir a csodával határos módon megmenekül, egy rejtőzködő nép segítségével, akiknek szintén sok bosszúságot okoz az orkok erőszakos törzse.

 

 

A Lord tisztában volt vele, hogy ez a trükk hamar lelepleződik, és kihasználva a kezdeti káoszt több orkot is súlyosan megsebzett, vagy megölt, de még a káprázatok pusztítását figyelembe véve is túlerőben voltak.

A tábor jól őrzött helyén azonban felfedezett néhány rabszolgaketrecet, amiben emberek, vadkentaurok és pár küklopsz volt, mindegyik fajnak jutott egy-egy rácsos lakáj. Azonban jókora ocsmány szörnyek őrizték azokat, és elállták az útját. Hatalmas fejszéikkel azonnal rárontottak. Sejtése sem volt, miféle szerzetek lehettek, talán ork-küklopsz korcsok, mert az egyiknek egy szeme volt: középütt. A Lord épphogy a könyökükig ért, így az elsőt ágyékon döfte, amitől az fájdalmasan összezuhant. A második monstrum felé lendítette ócska fejszéjét, de túl lassú volt. Shetim gond nélkül arrébb tudott ugrani, aztán a kígyó gyorsaságával levágta a jobb karját, amiből aztán a földre spriccelt sötét vére. Az ork hátrahőkölt, de nem hagyta annyiban, másik kezével utána kapott. A Lord megfosztotta bal kézfejétől is, majd elé állva kardja hegyével precízen elmetszette a torkát. Az óriás meleg és bűzös vére ráfröccsent a ruhájára, majd kábultan oldalára puffant. Hirtelen az ágyékon szúrt szörny kézcsapásával oldalra ütötte ki Shetimet, aki egyenest a mellette fekvő sátorba zuhant, átszakítva a bőrlepleket. Egy lélegzetvételnyi idő után ment utána az ork is, de addigra a férfi vadul rárontott a sátor romjai közül, mérgében kaszabolni kezdte, ahol érte. Végül is sikerült neki kizsigerelnie s a bestia belei a földre ömlöttek.

A Lord kihasználva rövid győzelmét a ketrecekhez sietett és kardjával a lakatokra csapott, hogy kiszabadítsa a rabokat. Nem kellett kétszer mondani nekik, azonnal berohantak az erdőbe. Shetim még utoljára körülnézett, és miután látta, hogy nincs több dolga itt, ő is követte a menekülőket. Amint az erdő felé fordult egy erős kéz hátulról köpönyegen ragadta, megemelte és úgy földhöz vágta, hogy torkán keresztül kiszaladt belőle az összes szusz. Még mielőtt ezt nagy levegővel pótolni tudta volna a hatalmas ork mellkasára taposott.

– Hova-hova drága barátom? Úgy hiszem van még egy kis dolgunk egymással – morogta a barbárok nyelvén a sámán. Így közelebbről még díszesebbnek festett, fején egy küklopsz koponyája ült, kevés ruhadarabjából mindenütt színes tollak meredeztek, testét mindenféle színes szimbólumok borították. Agyarai kétszer olyan hosszúak voltak, mint társaié.

A Lord megszorította jobb kezével kardja markolatát, hogy aztán a sámán lábába döfhesse, mire az ork vállába mélyesztette hegyes végű botját. A bot tetejét egy emberi koponya és némi száraz levél cicomázta.

Shetim egy fojtott kiáltást hallatott, majd a másik kezén lévő vaskarmait belemélyesztette a sámán térdhajlatába és izmos vádlijába. Sötét vér serkent elő a karmolásból, még jobban bemocskolva a földön fekvő ruháját. A sámán haragosan felmordult, de még mielőtt kezével elérhette volna a férfi arcát, az egy energialökettel odébb hajította.

Shetim nem tétovázott, fogta magát és az erdőbe rohant, ám az ork hamar talpra állt s társaival a nyomába eredtek, így egy kisebb hadsereg követte őket, némelyik bivalyháton.

– Utolérnek, ha nem teszel valamit – mondta Inalir, miközben Shetim mellé futott, így ketten loholtak a vadonban.

– Na, ne mond! Hülye voltam, hogy belementem ebbe – válaszolta dühösen, miközben időközönként a vállához kapott, amibe minden mozdulatára éles fájdalom nyilalt. Hirtelen megfordult, s vaskesztyűs kezével a levegőben vonalat rajzolt közéjük és az üldözők közé. Inalirnak ideje sem volt megkérdezni, miért állt meg, mert az orkok a vonalhoz értek és a talaj beszakadt, az elől haladók pedig mélyen belezuhantak. Össze-vissza törték tagjaikat, amint a mély gödörbe estek, a bivalyok hatalmas súlya pedig agyonnyomta az alul lévőket. Odalentről tehetetlen sikolyok és kiáltások zúgtak. Mihelyst megtelt a gödör a többi eszét vesztve rohant át a haldoklókból épült hídon. A távolból parancsszavakat kiáltoztak, s a sámán a menet élére tört hófehér bivalyával.

Már majdnem sikerült utolérni a menekülőket, amikor a semmiből két vadkentaur bukkant fel, hátukra kapták a két embert, elorozva a orkok orra elől, s az erdő mélyére vágtattak velük. Nem jelentettek kihívást számukra a lomha bivalyok, hamar lehagyták őket, majd egyenesen belementek egy sziklaoldalba, ami később kiderült egy rejtett bejárat volt. Egészen végigmentek a folyosón, minek falára pontosan olyan rúnákat véstek, mint amilyenek a kobold barlangjában láttak. A mélyben egy nagyobb csarnok fogadta őket, tele különös szobrokkal. A falakba sírhelyeket vájtak, s több oldalról is ajtó vezetett a sötétbe. A fáklyák fénye beragyogta a kriptát. Inalirt és Shetimet letették a földre, s a vadkentaurok körülvették őket. Testük az átlag kentaurokénál tömzsibb és izmosabb volt, hosszú hajuk csak egy csíkban nőtt a fejük búbjától a hátuk közepéig. A fekete, félhosszú sörény szétterült arcukon és széles vállaikon, vagy jobb vagy bal oldalon. Arcuk szögletes vonalú, vad formákat mutatott, lényükből sugárzott az erő.

Shetim kínjában köhintett egyet majd megszólalt.

– Köszönjük a segítséget, de sajnos most mennünk kell – Nem ismerte ezeket a népeket, nem tudta, vajon jó szándékból hozták ide őket, avagy sem.

– Ne aggódjatok, nem bántunk benneteket. Köszönetet akartam mondani nektek azért, amiért kiszabadítottátok a fiamat a orkok karmai közül. Mihelyst kinyitottad a ketrecét egyből ide rohant, hogy segítséget kérjen nektek – lépett elő a kis csoportból egy éjfekete bundájú, a szokásosnál is izmosabb, tagbaszakadt kentaur. Felső testét körök és csíkok díszítették, melyeket fekete festékből pingáltak rá. Tartása büszke volt, mint a legtöbb fajtája bélinek, tekintete szigorú, most mégis hálát sugárzott az idegenek felé.

Shetim vetett maga köré egy zavart pillantást – Örülök, hogy szolgálatodra lehettem. Az orkok a mi ellenségeink is – felelte a Lord. Közben a gyanú apró parazsa még izzott benne, így figyelte az őt körülvevő harcosokat. Néhány közülük nő volt.

– Maradjatok itt egy keveset, amíg el nem látjuk a sebeiteket és jól nem laktok – szólt a fekete, aki minden jel szerint vezér volt.

Inalir lelkesen elmosolyodott, azonban társa elutasította az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy tovább kell indulniuk. Végül az erősködésének engedve beadta a derekát. A kentaurok még beljebb vezették őket, ahol egy hosszú asztal, rajta mindenféle étek üdvözölte az erre látogatót. A fekete maga mellé ültette a két idegent az asztalfőhöz ahol aztán mindenki hozzálátott az evéshez, kivéve a Lordot, ő inkább csak a többieket figyelte.

– Ó, még be sem mutatkoztam! A nevem Krisnag, én vagyok a vezér – mondta teli szájjal, ám igen jókedvűen a kentaur, s kezét nyújtotta a férfinak, aki szintén nyújtotta a kezét, mire a másik elkapta, magához rántotta és erősen megölelte.

– Az én nevem Lord Shetim, a társamé Inalir – felelte egy mély levegővétel után, mire Krisnag kezet rázott vele, majd ugyanezt a fiúval is megtette.

– Egy igazi Lord! Ez aztán a megtiszteltetés! Már évtizedek óta nem járt egy sem ezeken a földeken. Épp ideje, hiszen az orkok csúnyán elkanászodtak – a fekete csak úgy tömte magába a finomabbnál finomabb falatokat. – És merre tart utad? Mi járatban vagy itt az istenek háta mögött?

– Egy fontos küldetés miatt kell a hegyekbe utaznom, ám a mupáink nemrég megszöktek a tomboló viharban, így gyalogosan folytatjuk utunkat – A Lord mellé egy fiatal kentaurlány lépett, hogy vérző sebét ellássa. Arca szokatlanul lágy vonalai és kedves mosolya még inkább széppé és tündöklővé varázsolta. Mintha egy másik világból lépett volna elő.

– Kár, hogy nem akkor érkeztetek, amikor a táltosunk még élt. Ő biztos tudna nektek segíteni, de sajnos az orkok vele is végeztek, ahogy sokunkkal – fintorodott el fájdalmasan Krisnag, majd meghúzta a kupát. – Te miért nem eszel? Vedd le a maszkod és egyél velünk! A fiam visszatérését ünnepeljük!

– Nem lehet, sosem veszem le, sajnálom – Shetim igyekezett másra terelni a szót, de a vezér jobban örült volna annak, ha vele iszik a fia egészségére. Amikor már látta, hogy a Lord feszengeni kezd, inkább abbahagyta, majd csend támadt köztük.

– Igazán finomak az ételek, vezér. Mond, mi ez a hely, ahová bújnotok kellett? – kérdezte Inalir, aki közvetlenül mellettük ült, s végighallgatta beszélgetésüket.

– Ez egy ősi faun kripta, de ők már rég eltűntek ezekről a földekről, de a kentaurok még emlékeznek rájuk – Krisnagban gyanú ébredt a Lorddal szemben. Mi van, ha nem az, akinek mondja magát? Talán attól fél, hogy felismerik? Lapos pillantásokat vetett felé, ami Shetimnek is feltűnt.

– Van esetleg egy üres szobád, ahol megpihenhetnék? Eléggé kimerültem és az út hosszú még – A Lord láthatólag szabadult volna az asztaltól. Egész este egy falatot sem evett és nem is ivott.

Krisnag intett a kentaurlánynak, aki az imént még a sebeit látta el, hogy vezesse a lakosztályához. A lány fejet hajtott, majd előre ment, hogy Shetim követhesse. Két hosszú folyosón is átmentek, mire egy öreg faajtóhoz értek. A szoba több volt, mint szegényes, a kőborítású földön egy rongy szolgált szőnyegként, egy rozoga fapad pedig ágyként. Kandalló nem volt, csak egy fáklyát gyújtottak meg az ajtó mellett. De legalább meleg volt.

Shetim megköszönte a lánynak és bement a helységbe, majd maga után becsukta az ajtót. Neki nem is volt szüksége ennél nagyobb kényelemre. Amióta az eszét tudja, mindig a kemény földön vagy ehhez hasonló fapadon aludt. Takarónak köpenyét használta, koponyás fejdíszét ágya mellé tette, majd elővette a maradék vadhúst. Felhajtotta maszkját, hogy enni tudjon. Ő ezzel a kevéssel is beérte. Mikor elfogyott megigazította az álarcot, és elégedetten hajtotta álomra fejét.

 

<< Előző ¤ Tovább >>

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés