A muurok rengeteg hagyománnyal rendelkeznek, ezek szerint élik mindennapjaikat. A jól kigondolt házasságnak is egy ősi szokás állja útját. A Lordnak döntenie kell: semmibe veszi a barbárok tradícióit, és hatalmas erejével válik vezérré, vagy enged a muuroknak és véghez viszi, amit megkövetelnek tőle az ősi szellemek?

 

A sátorban Shetim dühösen járkált fel s alá. Az átrendezett helység már csak részben hasonlított egy barbár lakhoz. A trónszék a bejárattal szemben állt, előtte hosszában egy ódon faasztal nyújtózott el, amihez tizenkét díszes szék tartozott, mind csontból és bőrből összeeszkábálva. Két oldalt parázstartó állványok világítottak, mellettük különös fából emelt muur totemek, amikre mupákat faragtak, más-más pózokban. A trónszék körül a törzs trófeái hevertek. Némelyik cölöpön lógott, míg a kisebbek egy kifeszített hálóra voltak feltűzgélve. Északi és déli irányban jó pár lépésre a hosszú asztaltól leplek takarták el a hálófülkéket.

– Mond, tudnom kéne még valamilyen ostoba hagyományról? – kérdezte a Lord Karakaztól, aki szorongva ült az egyik díszes székben.

– Így is, úgy is muszáj felavatottnak lenned, uram, csak így bánnak veled egyenrangúként – az ifjú nagyon kényelmetlenül érezte magát, úgy tűnt szabadulna, de a másik nem engedte el ilyen könnyen.

– Jó, és a többi törzsnek hogyan bizonyítsam be, hogy én vagyok az új vezér, és nem valami jószándékú idióta kockáztatja az életét értük?

– Magaddal kell vinned a vezérek jelét, egy totemet, ami sárkánycsontból készült. Ha kiálltad a próbát, és fejedelemmé avatnak, akkor kapod meg a tetoválást is.

– Na nem, nem firkáljátok össze a fejemet, az kizárt dolog – ellenkezett Shetim – Mihelyst visszatértem itt nagyon sok minden meg fog változni, kezdve ezektől a tetoválásoktól. Beteges...

– De uram, hogy akarod elérni... – kíváncsiskodott volna Karakaz, de a Lord hamar közbeszólt.

– Mindent a maga idejében, ifjú. Hidd el, megvannak a módszereim. Na és ez a totem hol van? – fordította tekintetét az ifjúra.

– Szikla őrzi...csak ünnepnapokon viseli a nyakában – válaszolta.

– Jól van, hajnalban meglátogatom. Most pedig aludni térek, a jelenlegi állás szerint hosszú útnak nézek elébe – Shetim hátat fordított, majd nyugovóra tért a jobb oldali hálóba. Karakaz látva, hogy már nincs rá szükség, hamar elillant a sátorból.

 

Az éjszaka ismét rémálmok gyötörték Lord Shetimet. Már rég tudott úgy aludni, hogy ne ezekre keljen fel. Egy hatalmas medvebundával takarózott, aminek szőrszálain halovány fények táncoltak, amik az apró lyukakon szűrődtek be. Verítékezett, és egyre csak oldalt fekve a sátor falára bambult, amikor halk neszre lett figyelmes, ami kitisztította gondolatait.. Nem ült fel, inkább fekve maradt, hogy az idegen ne fogjon gyanút.

A mellkasa felé száguldó tőrt az utolsó pillanatban állította meg, és csavarta ki tulajdonosa kezéből. Ez elég váratlanul érte az orgyilkost, megijedt és el akart menekülni, ám a Lord hamar utána eredt, rávetette magát és dulakodásba kezdtek. A parázs már rég kihűlt, így fénye nem adott világot. Shetim próbálta lefogni az idegent, de az túlontúl ügyesnek bizonyult. Nagy nehezen kimászott alóla és futni próbált, ám a Lord nem hagyta annyiban. Még időben megragadta a bokáját, mire a másik nagy puffanással földet ért. A férfi ráült a hátára, kezeit pedig hátra fogta. A szobája felé nézve némán motyogott valamit. Hívására egy hosszú kötél mászott elő a sötétből. Úgy hullámzott akár egy kígyó és a balszerencsés támadó kezeire tekeredett. Lord Shetim felállt és felhúzta magával a másikat is a földről. Egy pillanatra sem engedte el, úgy szorította karját, mint a satu. A kialudt parázs felé emelte bal kezét és egyetlen mozdulatára minden pislákoló szikra élénken fellobbant, így támasztva, fényességet a szobában.

A tűz megvilágította a két alakot. A támadó valami régi, rozoga köpönyeget és csuklyát viselt, az árnyékból felsejlő arcára kiült a rettenet. Lord Shetim anyaszült meztelenül, egy szál maszkban birkózta le az orgyilkost.

Végül lerántotta a kapucnit a fogoly fejéről, aki még ezekben a pillanatokban is vadul ellenkezett.

– Ó, Rei'hina! Már aggódtam, hogy merre kószálsz. Ha előre szólsz, fel is öltöztem volna – A férfi leültette az egyik székbe, amihez a kötél azonnal hozzá is erősítette. – Várj itt kérlek, amíg eme hiányosságomat be nem pótlom – ezzel fogta magát és besétált a hálófülkéjébe.

A nő próbált szabadulni, de sajnos túl jól ismerte már ezt a köteléket. Egy idő után feladta és inkább megvárta, míg a férfi ismét felbukkan. Nem telt bele pár perc, és teljes öltözékében jelent meg előtte, fegyvereit és díszeit odabent hagyta.

– Nálunk így szokás fogadni a vendéget – törte meg a csöndet – Miben lehetek szolgálatodra, hogy ily kései órán kerestél fel? – Shetim a nővel szemközti tónusra ült le, és egyenesen a szemébe bámult. Elég nehéz volt olvasni belőle, semmiféle haragot vagy gyűlöletet nem tükrözött, inkább éberen fürkészte az előtte ülő alakot.

– Nem fogok hozzád menni, és nem hagyom, hogy tönkretedd a népem! – vicsorgott Rei'hina a férfire – Nem leszünk a te kisded bábuid. Engedj el!

– Kihagytad a ma esti mulatságot. Kár érte, ott jelentettem be, hogy elveszlek feleségül, viszont történt egy apró malőr, amire nem számítottam – A Lord feltűnően nyugodt és kimért volt. Testét oldalra fordította, jobb kezét az asztalra tette, eközben le sem vette tekintetét a nőről. – Az az alávaló Makhuuz jött nekem a hagyományokkal, meg azzal, hogy csak egy világraszóló hőstettel vehetlek el. Jól arcon köpött ezzel, így holnap útra kelek, hogy legyőzzem a boszorkányt a Zsinyec-hegységben.

Rei'hina arcára kiült a káröröm, de gyanúja nem lankadt. Vajon miért meséli el ezt nekem? Egyáltalán nem tűnik bánkódottnak emiatt.

– Talán azt akarod, hogy menjek veled, vagy miért regélsz itt nekem?

– Ó, nem, dehogy! Egy ilyen út nem való az ilyen finom hölgyeknek, mint amilyen te vagy – nevetett Shetim – Azt akarom, hogy a néped érdekében, tartsd rendben a dolgokat. A sámán, mint te is tudod, alkalmatlan a vezéri posztra, és Szikla minden bizonnyal nem fog ismét fejedelemmé lépni. Így rád hárul a feladat, hogy óvd őket, míg távol vagyok.

– Mégis honnan veszed, hogy az apám...

– Gondolom nem felejtetted el, mennyit beszélgettünk itt, míg nem beadta a derekát. Én biztosra megyek. Na, de elég legyen mára a beszédből, holnap hosszú napom lesz. Szeretném kipihenni magam, remélem nem veszed tolakodásnak, ha most elküldelek. Mondjuk maradhatsz, ha nagyon akarsz, szép nagy ágyam van, ketten is elférünk – a férfi szeme pimaszul felcsillant, mire Rei'hina fintorgott egyet. Ahogy elengedte a kötél szó nélkül elviharzott.

– Nem tudod, mi a jó – jegyezte meg magában a férfi és visszatért a hálófülkéjébe, ahol ismét álomra hajtotta fejét, immár zavartalanul.

 

Még a kakas sem rikoltott, de a sátrak közti tágas úton egy férfi haladt, úgy tűnt dolga eléggé sietős. A hajnali sötétségben csak egy ember lakhelyét kereste, ám keresése kicsit tovább tartott, mint gondolta. Egy ötfős sátor előtt állt meg, majd anélkül, hogy bebocsátást kért volna bement. A kuckóban mindössze egy ember feküdt, nyitott szeme a plafont bámulta.

– Mit akarsz? – kérdezte, de nem fordult felé.

– A totemet. Pár óra és indulnom kell, de a totem nélkül nem megyek innen sehova – válaszolta a Lord.

– Honnan veszed, hogy nálam van? – Szikla nagy nehezen feltápászkodott, és fintorogva ránézett a sötét alakra.

– Ajánlom, hogy nálad legyen – Shetim hangjából türelmetlenség áradt.

– A sámánnak adtam – vont vállat az öreg, fejével pedig a kijárat felé bökött. Eléggé leharcoltnak tűnt, mint akit már semmi sem érdekel.

– Nem könnyíted meg, igaz? Ha a bolondját járatod velem, szavamat adom karóba húzlak, az erődöt pedig porig égetem – fenyegette meg Shetim, de az öreget nem hatotta meg.

– Tönkretettél, mit vársz még tőlem? Ott van, ha mondom – válaszolta, majd oldalra dőlt az ágyon háttal a másiknak.

– Azt hittem téged nehéz lesz megtörni. Tévedtem – jegyezte meg a férfi. Nehéz lenne megállapítani, hogy gúnyolódott, vagy egyszerűen csalódott a hajdani vezérben.

Shetim heves léptekkel hagyta el a sátrat és a sámánhoz sietett. Nem volt nehéz megtalálni a vén bolondot, mivel az ő lakhelye a legdíszesebb mind közül. A bőrből készült lepleket élénk piros festékkel mintázták, a bejárat előtt kettő, közepes méretű sárkánykoponyát akasztottak a cövekekre, tollakkal és bőrszíjakkal teli aggatva. A tulajdonos éppen a helység közepén ült, lábait keresztbe téve magában beszélt egy érthetetlen, humbug nyelven. Shetim ide is minden előzetes jelzés nélkül lépett be, amire a sámán meghökkenve figyelt fel.

– Hát nálatok nem szokás kopogni? – háborgott az öreg. Sötét szemén jól látszód a kor, hosszú szakálla a porba lógott, sovány testén megannyi tetoválás futott végig, de egészen más jellegűek, mint a harcosoké. Mikor szóra nyitotta száját jól látszódott erősen hiányos fogsora.

– Hol van a totem? – kérdezte a Lord, miközben vadul kapkodta a tekintetét, hátha rálel a sok kacat között. – Mellesleg itt nincs is ajtó, te habókos vénség – állt meg egy pillanatra.

– Ezt már szeretem, résen vagy, fiam – nevetett a sámán – Bár az idősekkel szembeni tiszteletet még gyakorolnod kéne – hunyorgatott eszelősen a betolakodó felé, miközben kezeit maga mellé vonta.

– Nincs sok időm, hol van hát? – fúrta ellentmondást nem tűrő tekintetét az agg arcába.

– Ó, azért a fejemet hagyd meg, ifjú! Előtte válaszolnod kell néhány kérdésre, és ha helyesen válaszolsz odaadom neked. Érezd magad megtisztelve, hiszen még csak nem is vagy muur! – a vénember jókedve lankadatlannak látszott, mosolyra görbült szájából csak úgy villogott az a kevés foga.

Shetim a fejét fogta tőle, de mivel nagy szüksége volt arra a varázstárgyra, kelletlenül leült a sámánnal szemben.

– Na, fiacskám! Az első eset: egy vak ember sétál át a szakadék felett egy rozoga deszkahídon. Te vele szemben haladsz, és csak később veszed észre. A vak ember odaér hozzád és megkérdezi: „Messze van-e még a túloldal?” Mit válaszolsz?

– Mégis miféle kérdés ez? – értetlenkedett Shetim.

– Kérdésre kérdést nem lehet, újra!

A Lord gondolkodóba esett, eleinte az öreget fürkészte, de mivel az folyton folyvást csak vigyorgott, így végül elkapta a tekintetét, úgyis csak felbosszantja magát rajta. Behunyta a szemét, és próbálta elképzelni a jelenetet, ám az egész olyan értelmetlennek tűnt számára. Pár perc múltán a fejéhez kapott.

– „Közelebb, mint gondolnád, de messzebb, mint ameddig a szem ellát.” Mivel az ember vak, így számára közel a cél.

A sámán elmerengett egy darabig a válaszon, miközben kezével a szakállát simogatta.

– Jól van, következő eset: Te és még húsz harcos lerohantok egy ork tábort. Megegyeztek, hogy aki amilyen kincset talál az a sajátja, nincs osztozkodás. Az egyik sátorban egy egész ládányi aranyra bukkansz, de nem bírod el egyedül, mit teszel?

Shetim ezen a kérdésen is töprengett egy kis ideig, és igyekezett helyesen válaszolni rá. Ott ült, állát fogta jobb kezével és az előtte lévő földet bámulta.

– Odahívom azokat a harcosokat, akik semmit sem találtak – felelte végül.

– Helyes! – a sámán arca egyre derűsebb lett – Utolsó eset: Eléd hoznak egy foglyot, aki öt emberedet ölte meg, és sok-sok drága holmidat lopta el, amit aztán elrejtett. Ahogy eléd viszik eléggé leharcoltnak látod, a katonák bizonyára jól adtak neki, mielőtt elfogták, éhesnek és szomjasnak tűnik. Hogyan veszed rá arra, hogy elmondja, hol a kincs?

– Adok neki italt és ételt, – vágta rá egyből a Lord – majd elengedem. Előbb vagy utóbb visszatér oda, ahova elrejtette a kincset, én pedig követem addig.

Az öreg itt összehúzta a szemöldökét, és erőteljesebben vakargatta a szakállát.

– Elfogadom, a totem a tiéd, fiam. Aztán bánj vele felelősséggel! – ezzel elővett egy kis ládikát, ami külsőleg nem különbözött egy szép kőtől, ám belseje ki volt faragva. Kinyitotta és egy bőrszalagon függő, csontból faragott sárkánytotemet húzott elő belőle. A szemei vörös kristályból voltak kirakva, és szigorúan bámultak előre, tátott szájában megannyi hegyes fog sorakozott. Eléggé ósdinak tűnt a megsárgult csontból ítélve, bár semmilyen sérülés nem látszott az apró tárgyon.

Lord Shetim diadalittasan vette magához, majd a nyakába akasztotta és elrejtette a ruhája alá.

– Most pedig ha nem haragszol, indulnom kell, hosszú útnak nézek elébe – A férfi felállt, és már éppen indult volna, amikor az öreg odalépett mellé.

– Óvatosan bánj vele! Nagy varázsereje van, de eddig csak kevés embernek sikerült használnia – aggodalmaskodott a vénség.

– Jól van, vigyázok vele. Minden jót! – A Lord intett, majd a kijárat felé vette az irányt.

 

<< Előző ¤ Tovább >>

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés