A Lord és Szikla tárgylása igen hosszúra nyúlik a sátorban. Ez alatt semmiféle mozgás nincs körülötte, senki nem tudja, miféle beszélgetés folyik odabent. Shetimnek most nem csak a főnököt, hanem egy népet kell egymaga uralma alá vonnia. Vajon elfogadják az idegent? Karakaz csatlakozik hozzá, vagy ő is megveti a varázslót? Rei'hina megszökik, vagy ott marad? Egyáltalán mit tud tenni ilyen helyzetben?

Két nap telt el úgy, hogy Lord Shetim és Szikla ki sem tette a lábát a vastag, bőrből emelt főnöki sátorból. Ez idő alatt senki sem mehetett be, így érthető módon aggódni kezdtek Szikla törzsfőért. Végül a harmadik nap reggelén kijött, és bejelentette, hogy az idegen férfit teszi meg vezetőül és örököséül. A barbárok közt nagy felháborodás és értetlenkedés tört ki, sokan egyből a fegyverükért nyúltak. Szikla hű emberei azonnal odaléptek hozzá és az okokat kérdezgették, egyikük sem akart hinni a törzsfő értelmetlen döntésében. Hirtelen égzengéshez hasonlatos, hangos dörgés rázta meg a tájat, ami felettébb szokatlan volt a tiszta égbolton, déli napsütésben.

– Mostantól én vagyok a vezetőtök – szólalt meg az újdonsült törzsfőnök, miközben kilépett a falusiak elé – Nem véletlenül jöttem ide. Célom az, hogy segítsek ellenségeiteken győzelmet aratni. Bízzatok Szikla döntésében, mert helyesen cselekedett! Nem fenyegettem meg semmivel, pusztán felvázoltam előtte esélyeiteket. Segítségemért nem várok el többet, csupán együttműködést. Aki ezt nem teszi, az számítson következményekre – az emberek kiabálni kezdtek, de csak a józan eszük állította meg őket a támadásban.

– Te nem parancsolhatsz nekünk! Nem vagy felavatott, sem pedig közülünk való! – kiáltotta közbe egy harcedzett férfi, aki jól láthatóan sok csatát megért már, arcát jókora, régi heg szelte ketté. Szeméből csak úgy szikrázott a düh, a harag és a gyűlölet.

Shetim azonnal felé kapta tekintetét, ami most úgy festett, akár egy támadásra kész ragadozóé. Vaskarmos kezével felé mutatva hosszan bámult rá, olyan fagyosan, akár ezernyi hegyes jégcsap. A harcos elnémult, és grimaszolni kezdett, mint akit lassú, halálos méreg emészt.

– Elég legyen! – harsant fel Szikla – Én határoztam úgy, hogy Lord Shetim a vezetőnké váljon – a varázsló leengedte karját, mire a másik zihálva a földre borult és mellkasát tapogatta. Arcára harciasság helyett most borzalom ült ki.

– Kérlek benneteket, engedelmeskedjetek neki! Az orkok támadásai évszázadok óta keserítik meg életünket, feleségeinket, gyerekeinket ölik halomra. Most itt a lehetőség, hogy ezen változtassunk! – szónokolt tovább a hajdani vezér.

– Mégis hogy segíthet ez az alak? – lépett elő a tömegből egy másik harcos. – Senki sem ismeri, nem közénk való, még a végén a vesztünket okozza. Nem bízunk meg benne! Ez egy csaló! – ezekre a szavakra a tömeg együtt értően zúgolódni kezdett. Szikla előre érezte, hogy ez lesz, nem is lehetett másra számítani. A Lord fellépett egy mellette fekvő faládára, hátratette kezeit, szétnézett a sokaságon, majd beszélni kezdett.

- Valóban nem ismertek. Senki sem ismer, de ígérem nektek, hogy erős nemzetté emellek titeket. Sziklával abban is megállapodtunk, hogy ha nem sikerül beváltanom ígéretemet, elmegyek innen és soha többé nem láttok.

A barbárok egymásra néztek, susmogtak, nem tudták hova tenni ezt az egészet. Úgy tűnt, elég nehéz meggyőzni őket arról, hogy a mondottak beteljesülhetnek. Már éppen újra meg akart szólalni az előző harcos, de az ifjú, akivel a Lord a napokban verekedett kilépdelt a tömegből.

– Én hiszek neki! – fordult népe felé – Adnunk kell egy esélyt magunknak és a törzsünknek! – ekkor az idegen felé emelte tekintetét – Elfogadom az ajánlatot.

Shetim elégedetten bólintott majd visszatért a főnöki sátorba újdonsült bizalmasával. Szikla pedig az ellenkező irányba indult. Arcára búskomorság és levertség ülepedett. Lánya azonnal elé szaladt hüledező arccal faggatta az utóbbi két napról, amikor is ki sem tette a lábát a sátorból, de semmilyen érdemleges választ nem kapott. A hajdani vezér némaságba burkolózott. Kiválasztott magának egy üresen álló lakot és a nap korai óráiban máris aludni tért. Rei'hina dühösen tört be a vezetői sátorba, ami immáron Shetim lakhelyévé emelkedett. A bejáratot most egy őr sem vigyázta. A férfi éppen a berendezést alakította át, amikor a nő rátört. Azonnal felkapta a fejét és kérdőn meredt a váratlan vendégre.

– Errefelé nem szokás előre bejelentkezni? – kérdezte, majd folytatta a nehézkes ülőbútor tologatását. A nyüzüge, barbár ifjú, aki mellette állt szintén Rei'hinát fürkészte.

– Mégis kinek képzeled te magad!? Hogy merészelted elvenni apám hatalmát? Tudom, hogy nem önként mondott le, sosem helyezné ilyen bizonytalan kézbe népe sorsát. Takarodj a földünkről! – a nő arca az éktelen dühtől vörösödni kezdett. Shetim félbehagyva teendőit odalépett hozzá, mire a másik rátámadt. A Lord félreverte Rei'hina karjait, majd megragadta a torkát.

– Felesleges ellenállnod, végül úgyis én győzök. Persze jobb lenne neked is, ha együtt tudnál működni velem és nem kellene belemásznom az elmédbe, mert ügye azt senki sem szeretné. Legkevésbé én...elég sokat kell utána takarítani – a Lord mindvégig közel hajolt a nőhöz és halkan, de indulatosan közölte vele ezeket a szavakat. A másik kétségbeesetten próbálta szétfeszíteni a kérlelhetetlenül szorító kezet. A férfi még egy ideig a szemébe bámult, majd eleresztette a fuldokló muurt. Újdonsült csatlósa a félelemtől ledermedve figyelte az eseményeket. Már éppen kilopózott volna a sátorból, mikor Shetim felé mutatva ráripakodott. – Te itt maradsz! Még meg kell beszélnünk pár dolgot – majd ismét Rei'hina felé fordult. – Ma este lesz az esküvőnk, készülj fel, élvezd ki ezt az egy napot hajadonként! Elhoztam a kardodat is, vedd afféle eljegyzési ajándéknak. Viszont csak akkor adom oda, ha majd mutatsz némi együttműködést.

– Esküvő? – hüledezett Rei'hina – Apám úgysem...

– Apád már nem főnök, semmibe sincs beleszólása legkevésbé az én dolgaimba, de talán ad némi kezdő löketet pályafutásomban, ha az oldalamon látnak. Minél jobban tudunk együtt dolgozni, annál hamarabb szabadulhatsz – Shetim ünnepélyesen dőlt hátra a bőrhuzatos ülőn, amit pár perce még arrébb akart tolni. Kezeit ölébe helyezte, fél lábát pedig az asztalra tette.

– Inkább meghalok – vágta rá a nő, és fintorogni kezdett. – Nem félek tőled! – húzta ki magát, és kihívóan meredt a Lordra.

– Szerintem fogadd el az ajánlatát... – szólalt meg a sarokból a nyüzüge ifjú, mire a nő ránézett.

– Fogd be a szád, áruló! Undorodom tőled – válaszolta. Az idegen férfi felállt a kanapéról és Rei'hinához lépett.

– Nos, igazán kár, hogy nem akarsz segíteni. Én és Kaisshar is jobban örültünk volna, ha nem kell belőled élőhalottat csinálnom – már éppen felé emelte volna a kezét, amikor a nő megszólalt.

– Mi? Mégis honnan tudsz te Kaissharról? – Rei'hina próbálta távol tartani magát a Lordtól, hátrált pár lépést, de Shetim kérlelhetetlen haladt felé.

– Meglepődnél, mennyi mindent árul el egy emberi szemgolyó. Úgyhogy ha életben akarsz maradni, vagy biztonságban akarod tudni apádat és a szeretődet, akkor nagyon jól tennéd, ha kezem alá dolgoznál, világos? Atyád annyira féltett, hogy érted lemondott a hatalmáról, de vajon kölcsönös ez a szeretet? Kaisshar pedig nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre ami veled és a népeddel volt kapcsolatos, ezért hatásosabb módszerekhez kellett folyamodnom. A végére már én is megsajnáltam szegény párát – Shetim végig Rei'hina közvetlen közelében maradt, érezte a nő kétségbeesett és tehetetlen szuszogását.

– Ha egy ujjal is hozzá mertél nyúlni... – a nő hangja elcsuklott, elégé zaklatottnak tűnt.

– Csak kettővel kellett. Vigyázz Rei'hina! Előlem nem bújhat el senki sem. De nem csak erre vagyok képes, ha segítesz, én is segítek neked – ekkor leszedett egy kis erszényt az oldaláról és a nő orra alá dugta. – Azt hiszem ez Kaisshairt illeti – majd a kezébe nyomta.

Rei'hina belenézett, de nem bírta tovább, elhajította a kapott tárgyat és kirohant a sátorból. A tarsolyból egy kissé összeaszott, de még egész jó állapotban lévő emberi szemgolyó gurult ki. A bent maradt két férfi csak nézett utána, míg végül az ifjú megszólalt.

– Meg fog szökni – mihelyst kimondta ezt, máris megbánta, ugyanis meglehetősen tartott a Lordtól. Szinte minden ízében remegett.

– Nem fog. Jobban szereti apját, semmint veszélybe sodorja. Márpedig az öreg nem fog innen elmenni önszántából – a Lord az asztalhoz lépett, majd leült egy székre. Koponyás fejfedőjét letette maga elé, így fekete maszkján jól látszódtak az anyag varrásának nyomai, mivel két nagyobb darabból készült. Kezeivel gondterhelten a fejét fogta. – Te minek állsz ott? Gyere, ülj már le és ne remegj úgy, mint egy sarokba szorított kis vakarcs. Téged nem foglak bántani, amíg jól viseled magad, szavamat adom. Ez az egész színjáték csak ahhoz kell, hogy engedelmeskedjenek nekem végre. Csupán kezdeti nehézségek. Mi a neved?

A fiú közelebb lépett, majd leült egy székre, ami éppen a Lorddal szemben helyezkedett el.  Shetim kérdőn meredt a fiatalra.

– Karakaznak hívnak, uram – bökte ki végül, de igyekezett kerülni a Lord tekintetét, így hol maga elé, hol pedig a távolba nézett.

– Karakaz... - ismételte meg magában a nevet Shetim, mintha csak ízlelgette volna – Mond, Karakaz, mi vitt rá arra, hogy hozzám csatlakozz?

– A családom legifjabb gyermeke vagyok, de mint az látszik, nem rendelkezem túl előnyös testalkattal... – a fiú most már nem remegett annyira, arca inkább szomorú volt – Bátyáim aratnak le minden dicsőséget, én vagyok a család szégyene, egy kitartott. Bármennyire is igyekszem, semmi sem sikerül. Ha a vadászaton leölök valamit, akkor is csak szánakozó tekinteteket kapok, dicsőséget nem. Ezen szeretnék változtatni.

Shetim két összekulcsolt kezét szája elé emelte, és merengőn méregette az ifjút, majd rövid hallgatás után előhúzott egy díszes tőrt. Enyhén ívelő pengéje feketén csillogott, akár az ónix, és megannyi véset futott végig rajta, markolata pedig ragyogó ezüstből készült. – Tarts ide a tenyered! – szólt Karakaznak a férfi.

A fiú félelme ismét felszínre tőrt, kikerekedett szemeivel bámulta a fekete gyilkot. Végül mégiscsak oda nyújtotta a tenyerét, mire Shetim felületes sebet metszett belé, majd összeszorította a vérző sebet. Az elenyésző mennyiségű vércseppet vaskesztyűs tenyerébe csorgatta. Mikor úgy érezte, elegendő mennyiség folyt rá, ökölbe szorította ujjait és a vörös folyadék semmivé vált.

– Tisztázzuk, ha elárulsz engem abban a pillanatban szörnyű kínok közt leled halálodat ezen szertartás miatt, megértetted? – a Lord megfogta a kést, és hegyét ujjai közé bújtatva játszani kezdett vele, miközben mélyen a fiatal szemébe bámult. Hirtelen belecsapta a fegyvert az asztalba. Karakaz összerezzent, épphogy csak bólogatni tudott. A szertartás végeztével engedélyt kért a távozásra a Lordtól, amit meg is kapott. – Hmm...vajon rájön valaha az életben, hogy csak blöfföltem? – gondolkodott Shetim, miközben a távozó fiút figyelte. Eztán felállt a székből, majd keresztbe tette mindkét kezét. – Nagyon sok dolgom lesz még itt – nézett szét a sátorban, ahol az előző vezér holmijai hemzsegtek.

<< Előző ¤ Tovább >>