Rei'hina kapva a lehetőségen, inkább hazarohan. Az idegen követi őt, de egy valamire nem számít: az éjszaka népe ezúttal felfigyel rá, és messzire csalja a lánytól. Vajon sikerül időben visszaérnie, hogy tovább követhesse a lányt, vagy már késő? Hogy jut be a táborba és hogyan veszi majd rá a tervére a törzsfőnököt?

 A barbár fáradhatatlanul futott végig az erdőn, mindössze háromszor állt meg sötétedésig. Úgy tűnt, a sötétben ólálkodó alakoktól és vadállatoktól jobban félt, semmint lassan tegye meg a hazautat. Számításait viszont keresztbe húzta az idő, ugyanis félúton tarthatott mikor ráesteledett. Hiába, túl messzire csavargott apja akarata ellenére. Mivel fegyvertelen volt, és egyáltalán nem állt szándékában vonzani a tekinteteket, így tüzet sem rakott, csak felmászott egy vastagabb törzsű lándzsafára és egy vaskos ágon próbált elaludni. Lassan telt számára az éjszaka, fogait hangosan kocogtatta össze a dermesztő hideg, ezért szájába vett egy bőrdarabot ruhájáról, hogy a elfojtsa a hangot.

Nappal errefelé csípősen fújdogált a szél, este pedig fagyott, gyakran hó is esett. Naptár szerint most köszöntött be a tél. A három hold – Vitu, Moi és Tevir – fényesen ragyogott, bevilágítva a fák koronáját, de fényük alig-alig érte el a talajt, ahol az idegen rejtőzött, egy sűrű bokor mögött. Nem úgy festett, mint aki fázik, noha szinte a hóban csücsült. Száját fehér pamacsok hagyták el minden egyes kilégzéskor. Szemét le sem véve az odafent fekvő nőről. Egy fa tövének dőlve várt és gondolkodott.

– Nos, akkor ha már ennyi időm van, ismételjük át a tervet. Követem a barbárt a falujáig, ráerőszakolom a törzsfőkre az akaratom...eddig minden világos. Továbbá két taktikám is van, hogy hűségüket garantáljam. Csak nem lehet hiba ebben... – morfondírozását a közelben hallatszódó fojtott lépések zaja szakította félbe. Kardja markolatára helyezte kezét, majd lassan talpra állt, közben tekintetével pásztázta a sötét erdőt. A hangok egyre közelebb értek, majd szétváltak a szélrózsa minden irányába. Hirtelen vad vonítás hasított az éjszaka csendjébe, és a férfi azonnal kirántotta fegyverét hüvelyéből.

– Albathar farkasok!? Mégis hogyan, hisz elrejtettem a szagom... – ekkor a zsákmányolt kardhoz kapott, amit a barbártól vett el és amit vastag sasubőr borított, markolata felett pedig szőr lengedezett, minek szagát messzire vitte a szél, még ha régi is volt már

– A franc... – nem volt ideje tovább bosszankodni, ugyanis egy bestia oldalról rávetette magát és a földre taszította. Hatalmas állkapcsait alig pár ujjnyira csattogtatta az idegen arcától, érezni lehetett forró leheletét és a szájából kifröccsenő nyálcseppeket. A férfi kezéből kiesett a kard, így nagy erőfeszítések árán pofájába kapaszkodva tartotta távol az agyarakat, ugyanis a szörny legalább akkora volt, mint egy túlfejlett tigris.

– Miért kell itt minden dögnek akkorára nőnie, mint egy mamut!? – karmos vaskesztyűjével hirtelen elengedte, majd halántékon csapta, amitől az egy kis időre elkábult. Még mielőtt kitisztult volna előtte a kép, a férfi két hüvelyujját a szemébe mélyesztette. Amaz nagyokat nyöszörögve csapkodta magát a földhöz, éktelen dühében és tehetetlenségében mindent megtámadott, amit csak tudott.

Kapva az alkalmon fegyvere után kapott az idegen, és mellkason szúrta a másik irányból éppen felé rugaszkodó farkast, de annak lendülete erősen a mögötte álló fának csapta. Mikor lefejtette magáról a tetemet, megnézte, hogy a nő ott van-e még, de az elhagyta addigi helyét. Megnyugodott, amikor észrevette, hogy csak feljebb mászott a fán, és egy vastag ághoz lapult.

A férfi kiszúrta, hogy éppen két bestia rohan felé eszeveszett iramban, vadul csaholva. Kardját eltéve tőrt rántott és feléjük kezdett el rohanni. Lendületét kihasználva a kiszemelt farkas hasa alá csúszott be, végighasítva szegycsonttól egészen a halántékig, viszont csúszás közben elhagyta a fejfedőjét, amit most frissen kiömlő belek borítottak.

– Nos, ezt nem éppen így terveztem... – bosszankodott, majd a megmaradt szörnyre rontott. Éles kardjával precízen ellenfele nyaka felé vágott, de az elszökkent előle és felé kapott. Az idegen kardlappal hárította a támadást, majd ismét lesújtott, egyenesen a bestia koponyájára. Az ordas nagyokat pislogott és fejét rángatta. Ezt kihasználva támadója elmetszette torkát, mire élénkvörös vér spriccelt a földre és az áldozat összecsuklott, néhány rángás után pedig kilehelte a lelkét.

– Egy, kettő, három...nem is rossz, ilyen sötétben. Várjunk csak, de hova lett a vak? – mire észbe kapott, a bestia már hangos üvöltéssel hívta társait. A férfi kimentette elhagyott fejfedőjét a bűzölgő masszából, majd berohant a sűrűbe.

Rei'hina alig látott valamit odafentről, de félt lejjebb menni, hogy körülnézzen. Mivel ebben az erdőben nőtt fel, és mindent tudott a vadonról, azt is meg tudta állapítani, hogy miféle szerzetek jöttek ide és hányan voltak. Először azt hitte, hogy a bestiák gyilkosa szintén barbár, ezért jelezni akarta honlétét, de mi van, ha mégsem az volt, akire ő gondolt? Végül úgy döntött jobb, ha takarásban marad és kivárja a reggelt.

A megvakított albathar nem adta fel egykönnyen a harcot. Társaival együtt követték a menekülő nyomait, amik egy barlanghoz vezettek. A levegőbe emelték nedves orrukat, de úgy tűnt, a sötét lyukból nem áramlik ki levegő, így szag sem. A barbár kard, ami alapján eddig követték az idegent, most a bejárat előtt hevert. A szörnyek egy időre megtorpantak, úgy tűnt tétováznak, ám egy nagyobb darab farkas – feltehetően a vezérük – elébük lépett, és besétált, a többi pedig meghunyászkodva utána indult.

A barlangban vaksötétség és mély csend uralkodott. A befelé vezető alagút elég szűk volt, mindössze két ember fért el benne egymás mellett, így a farkasok is libasorban meneteltek. Orrukat a talajhoz közelítették, továbbra is próbáltak szagok útján tájékozódni, de hiába, nyoma veszett a zsákmánynak. Ekkor mágikus tűz csapott fel mögöttük elzárva a menekülés útját, majd közvetlen előttük is megjelentek a lángok a semmiből. A vájat végében a keresett személy állt, vaskarmos kezét feléjük szegezve.

– Kukucs! – mondta halkan, majd könyökét hátra vette, belélegzett, és az albatharok pillanatnyi meghökkenését kihasználva kinyújtotta karját, különös tűzvihart küldve ezzel a bestiák felé, akik nem tudtak hova futni. A barlangból robbanásszerűen lángok csaptak elő, majd egy szempillantás alatt elenyésztek. Bent csak az égett hús és szőr szaga maradt, némi füsttel vegyülve, a farkasok pedig a felismerhetetlenségig megégtek.

– Na, így kell farkast sütni – A férfi próbálta ellegyezgetni a bűzt, amitől majdnem felfordult a gyomra. Hamar átlépdelt a holttesteken és kiérve mélyeket szippantott a levegőből. Felkapta a földről a kint hagyott kardot, amin a szőr kissé megpörkölődött.

– Ezért még kapni fogok... – forgatta a kezében a láthatóan sokat érő kardot. Kihúzta hüvelyéből, és látta, hogy pengéjén sok apró rúnavéset ékesedett, markolata pedig csontból készült. Felkötötte az oldalára, majd rátéve kezét mormolni kezdett egy érthetetlen nyelven.

– Most már nem találtok rám, ti átokfajzatok – gondolkodott hangosan, majd elindult megkeresni a lándzsafát, ahol Rehi'ina elrejtőzött.

Lassan pirkadt, mire visszatalált a fához. A nagy sietségtől zihálva támaszkodott egy fatörzshöz, és próbált levegőhöz jutni. Már kezdett kétségbe esni, hogy pár veszett bestia miatt összeomlik jól kidolgozott terve, és nem jut vissza időben. Nem sok híja volt, a barbár éppen most mászott le a fáról, hogy ismét abban az őrült iramában száguldjon hazafelé. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy ő kipihenten vágott neki, az idegen pedig egy szemhunyásnyit sem aludt. Végül erőt vett magán és tisztes távolból követni kezdte.

A nő játszi könnyedséggel szelte át a bokrokat, vastag, kidőlt fatörzseket, mögötte a férfi viszont alig vonszolta magát. Kezdte azt hinni, hogy már soha sem lesz vége, amikor a távolban masszív sánckerítést pillantott meg, mögüle magas bőrsátrak csúcsosodtak ki, néhol tábortűz füstje szállt az ég felé, a levegőben sült hús illata terjengett. Odabentről nők, férfiak és gyermekek hangja szűrődött ki. A sötét alak megkönnyebbült, majd hátával egy fenyőnek támaszkodva lassan leült. Úgy határozott pihen egy keveset a nagy esemény előtt, és behunyta a szemét, ám a fáradság hamar álmot lehelt rá.

Rei'hina az erőd kapujához érve dörömbölni kezdett, mire az őrök felismerték és beengedték.

– Mégis merre jártál ilyen sokáig!? – tört elő sátrából Szikla törzsfő, haragos tekintetét lányára szegezve – Már megint elkószáltál, mikor én ezt megtiltottam!

– Sajnálom atyám...én...azért nem tudtam hazajönni, mert leütöttek. Egy idegen mászkál odakint az erdőben, valami varázsló – bökte ki a nő, mire apja megragadta karját és a sátra felé vezette. Odabent mindent részletesen kiszedett belőle azt is, hogy a férfi tudta ki ő, és valószínűleg ide tart. Szikla azonnal mupalovasokat küldött az erdőbe, hogy felkutassák, ezt követően az egész erődöt hadi készültség alá vonta. Hadvezérei túlzásnak tartották az intézkedéseket, mivel Rei'hina csak egy férfit látott, ám a törzsfő hajthatatlan maradt. Sok csatát megélt már, nem egy lauta mágussal hozta össze a sors és tudta, mekkora pusztításra képes akár egyetlen ilyen varázsló.

<< Előző  ¤ Tovább>>