Egy titokzatos alak tűnik fel Vargilia vad táján. Hogy merről jött és merre tart, azt senki sem tudja, ám öltözéke kifejezetten felhívja magára a figyelmet. Feltűnik egy lány, akinek ez az sötét alak épp kapóra jönne. Vajon mi lehet az idegen dolga ezen a veszélyes vidéken?

Egy sötét alak tűnt fel a lenyugvó nap fényében, e vidéken még sosem látott, furcsa öltözékben. Úgy tűnt, éppen átutazóban van. Csizmáját jócskán elhordta már, köpönyege alját is kosz borította, a sok apró lyukacskáról nem is beszélve. Oldalán feltűnő helyen pénzzel teli erszénye csüngött, ami igazán kecsegtető lehetett bármelyik tolvaj számára. Már pedig ez az erdő korántsem a biztonságosságáról volt nevezetes.

– Micsoda bolond! Lerí róla, hogy nem ide valósi. Ha leszáll az éj élve falja fel az éjszaka népe. Ráadásul így, hogy egyedül jött, gyerekjáték lesz a számukra. De nem utolsósorban az én dolgomat is jelentősen megkönnyíti.

A bokor épp hogy csak megmoccant, de ez akár az esti szél játéka is lehetett volna. A vándor megtorpant, körülnézett, majd tovább sétált a maga nyugodt tempójában. Nem tűnt idegesnek, úgy mozgott, mintha tudná, semmi baj nem értheti.

– Most meg hová tűnt!?

Ideje sem volt kigondolni, az idegen máris mögötte állt, torkának pedig egy tőrt szegezett. A nő sem volt rest, hátrarúgott egyet lágyék magasságban, ám az nem talált. Egy erős ütést érzett a tarkóján, majd elájult.

H-h-hol vagyok? Mi történt? Mintha...várjunk csak! Meg vagyok kötözve!

Az erdő szürke árnyalatban ébredezett, a napfelkelte hírét a reggeli csípős szép hozta. Az első sugarak már kezdtek kibújni a lombok közül. A madarak hangos csiviteléssel keltegették az alvókat. – Egész éjszaka eszméletlen voltam... – A foglyul ejtett nő vadul próbált szabadulni, sikertelenül. Egy fához kötözte ki nagy valószínűséggel az a valaki, aki leütötte, de most nem volt sehol, csak a kihűlt tábortüzet hagyta maga után. Zavarodottan bámult körbe, igyekezett felmérni a helyzetét, és visszazökkenteni fáradt elméjét. A feje eszméletlenül lüktetett az ütés miatt. Ekkor az egyik susnyás megmoccant, és a fogva tartó lépett ki mögüle egy nyúllal a kezében. Viselete formájában leginkább a déli katonákéhoz volt hasonlatos, viszont csak feketét hordott, ami kifejezetten szokatlannak számított, délen inkább a világos színeket részesítik előnyben. Fején egy különös, talán egy kisebb sárkánytól származó koponyát viselt, amiről a durva anyagú, barna posztó a vállára omlott. Nyakát barna medvebunda melegítette, de a legfurcsább mégis az arcát eltakaró, fekete maszk volt.

– Eressz el! – ripakodott rá azonnal, mihelyst meglátta kilépni a bokorból.

– Nyugodj meg, nem foglak bántani, ha viselkedsz. Nem akartalak megölni, ezért inkább leütöttelek – válaszolta a férfi, aki végtelen nyugalmat és józanságot árasztott magából. Hangja mély volt és egy kissé rekedtes.

– Még hogy megölni!? Ostoba idegen! Te nem tudod, hogy én ki vagyok! – A fogoly eközben vadul rángatta a köteléket, de hiába, mert az nem eresztette.

A sötét alak éppen a tűz körül matatott. Látszólag a nyulat akarta megsütni, így nem nagyon ért rá a nő felháborodásával foglalkozni.

– Nem. Valóban nem tudom, ki vagy. Csak azt tudom, hogy ki akartál rabolni – felelte.

– Itt ez teljesen normális, ha egyedül járkálsz és ilyen feltűnő helyen hordod a pénzed. Így is csoda, hogy még élsz. És most mit fogsz csinálni? Feláldozol? – vigyorgott gúnyosan. Nem úgy nézett ki, mint aki fél.

– Várjunk...még ki sem léptem a bokor közül, akkor honnan tudta, hogy a pénzére fáj a fogam? És hogy élte túl az éjszakát?

A két kovakő közül szikra pattant a gyújtósra, ami mohón lángra kapott. Az idegen fejjel lefelé kikötötte a zsákmányt egy, a válla magasságában lévő ágra, majd nekiállt megnyúzni rövid késével. Hozzáértően szabdalta a bőrét, így mindössze pár perc kellet ahhoz, hogy végezzen.

– Nem. A tűz a reggelihez kell – felelte közönyösen, elengedve a füle mellett a sértést szánt megjegyzéseket.

– Te valamiféle varázsló vagy? Vagy törzsi pap? Minek takarod el az arcod, talán menekülsz, vagy ennyire ronda vagy? – kíváncsiskodott a fogoly.

– Ha ennyire érdekel értek a mágiához. A fogva tartódat pedig nem kellene hergelned, mert te húzod a rövidebbet – bökött késével a fellógatott hús felé, ami pár órája még csak nem is sejtette, hogy hogy így végzi – Most pedig fogd be a szád, barbár nőszemély.

Valóban, a nő le sem tagadhatná származását. Bőrét halványan barnára festette a nap, haja éjfeketében pompázott és mindkét oldalon le volt borotválva. Egyedül a feje tetején egy vastag csíkban lett meghagyva és fonatokba rendezve. Alakja izmos, mégis nőies formákat mutatott, öltözéke tipikusan bőrből készült, hosszabb és melegebb darabokból állt. Viszont a barbárokra nem jellemző módon szeme kéken ragyogott.

– Juj, most aztán nagyon megijedtem. Eressz el, és akkor talán megmondom atyámnak, hogy ne kínozzon meg annyira.

A férfi hamar kész lett a nyúzással és nyársra tűzte a húst. Miközben forgatta a tűz felett még csak fel sem nézett a nőre.

– Miért, ki volna a te atyád?

– A vidék leghatalmasabb törzsének vezére. Szavának közel s távol minden törzs engedelmességgel tartozik – válaszolta, és miközben ezt kimondta kissé ki is húzta magát. Közben le sem vette a szemét a sötét alakról.

– Csak nem Szikla törzsfő lánya vagy? – A nyárson forgó hús hirtelen megállt, és az idegen érdeklődve nézett fel mögüle.

– Honnan tudod a nevét? – a barbár látszólag meglepett volt. A másik válasz helyett újra lesütötte a tekintetét és a nyúl forgatásával bíbelődött. Bosszankodott, amiért elárulta magát. A kikötözött nő próbált belőle még többet kihúzni, de mikor látta, hogy reménytelen elhallgatott egy időre. Később ismét megszólalt, csak hogy szórakozzon egy kicsit.

– Mi a neved?

– Fogd be – a férfit láthatóan bosszantotta a sok kérdés. A végén már próbált nem tudomást venni róla, de ebben a pillanatban képtelen volt rá.

– Érdekes név. Biztos a te hazádban az ilyesmi a módi – gúnyolódott a fogoly. Az idegen ismét némaságba burkolózott, látszólag magában felelgetett a nőnek, és a válaszok biztosan nem csengtek túl szépen.

Az elkövetkezendő percekben a barbárnak be sem állt a szája, beszélt mindenről, ami csak eszébe jutott. A sötét alak pedig felállt, és a hússal a kezében odasétált hozzá.

– Nesze. Remélem amíg eszel befogod a szád – a kötél elengedte a földön ülő kezét és a derekánál kötötte ki a fához, mindezt egy szempillantásnyi idő alatt, teljesen magától. A nő ekkor ismét megpróbálta megrúgni a fogva tartóját, de az megragadta jobbjával a bokáját és megszorította.

– Az én türelmem is véges, Rei'hina. – nézett mérgesen a szemébe, majd a kezébe nyomta a nyársat – Most pedig egyél – tekintete határozott volt, tipikusan vezér egyéniséghez illő.

A barbárt teljesen letaglózta az iménti jelenet. Mégis honnan tudja a nevemet? Hol a húsra, hol pedig az alakra bámult. Már éppen nyitotta a száját, amikor találkozott a szigorú szempárral, így csak hang nélkül enni kezdett, miközben a másik a kardját élezte.

Rehi'ina az evés végeztével – most már sokkal nyugodtabban – újra az idegenhez fordult.

– Köszönöm az ételt. De mégis, honnan ismered ennyire a népem? Kicsit sem tűnsz idevalósinak.

– Idővel te is meglátod az okát – most sem nézett rá, csak a dolgával törődött. Eztán felállt, eltette a kardot és ismét a rabhoz lépett – Most el foglak engedni. De azt ajánlom, ne merj követni, hanem menj innen messzire, amilyen messzire csak tudsz – a kötél újból magától kezdett el mozogni, elengedte a nőt és lassan a varázsló felé kúszva kötegbe rendeződött az oldalán. Hátra lépett pár lépést, és várta, hogy a nő felkeljen és elmenjen.

– A fegyvereimet nem kapom vissza? – nézett a földre, ahol a tőle elvett holmi hevert.

– Ha itt maradsz, vagy követsz, megöllek. Most pedig futás – tette rántásra készen kardja markolatára bőrkesztyűs jobb kezét, közben végig a szabadon engedett túsz arcába bámult.

Először tétovázott, de Rei'hinának sem kellett kétszer mondani. Berohant az erdőbe úgy, hogy csak egyszer tekintett vissza. Zavarodottnak tűnt, ám ez is csak egy pillanatig tartott és már futott is tovább.

A férfi eloltotta a tüzet és egy kis idő múlva lassan a nő után kezdett el lépkedni.

– Végre, eljött az én időm.

Tovább >>