Utazóink hosszú és fáradalmas útjuk végén elérik végre céljukat, de hirtelen egyikük sem örül ennek annyira, ugyanis egyáltalán nem ilyen ellenfélben reménykedtek. Ráadásul nem várt bukkanók sorozata nehezíti tovább helyzetüket.

 – Csak nem eltévedtél te kis picurka emberfia? – sziszegte. Hegyes állából pengeéles fogak meredeztek előre. Hangja torz kinézete ellenére lágy és nőies volt.

– Miért riogatod a falusiakat? – Shetim próbált egy kis időt nyerni magának. Teljesen másra számított. Ez itt nem egy közönséges boszorkány, ez itt egy monumentális kecskeszerű bestia. Ráadásul csak úgy teng benne a varázserő, ide érzem. Egymagamban mégis hogy a fenébe öljem meg!?

– Ó, szóval értük aggódsz olyan nagyon? Nem tűnsz idevalósinak. Előttem nem titkolózhatsz, nyitott könyv vagy számomra, varázsló – hosszú nyakán ülő fejét közelebb hajtotta az idegenhez. Shetim kardját lebegtette előtte.

– Azt kétlem, van egy két taktikám, ami még a te erőd ellen is hatásos. Mindeddig azt hittem, hogy könnyű dolgom lesz veled kapcsolatban, bevallom, nem hittem a sok mende-mondában, – eközben megpróbálta körülsétálni a vadat, az pedig minden lépését követte fejével – de most már látom, tévedtem. Te tényleg nagy és hatalmas vagy!

– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom, ifjú harcos, de hogy ne legyen felesleges ez a hosszú út, amit idáig megtettél, játszok veled egy kicsit – vigyorgott a boszorkány. Nem tétovázott tovább, elindult Shetim felé.

A férfinek sikerült erősen nyakon csapnia kardjával, amikor az felé kapott. Eddig a pillanatig a nőstényördög alábecsülte a harcost, és egy pillanatra némi csalódottság ült ki arcára. Visszahúzta fejét majd ismét támadott.

Most már elővigyázatosabb volt és többször kitért a támadások elől. A Lordnak sikerült beledöfnie orrába fegyverét, amibe belekapaszkodva felugrott a fejére és tarkón döfte. Amaz éktelen sikoltást hallatott, a férfi azt hitte menten megsüketül. Dühében rázni kezdte nyakát, de Shetim belecsimpaszkodott sörényébe. Ott szurkálta, vagdosta ahol érte. Sokáig kapaszkodott még, de végül a bestiának sikerült levakarnia magáról. Jókora vörös folt jelezte, hol ült eddig támadója.

Shetim a hóba esett, ami felfogta becsapódásának erejét. Zuhanását jókora tűzlehelet követte, de nem is akármilyen. Mágikus tűz, sokkal vörösebb, mint a természetbeli. A vezér egy szikla mögé vetette magát, amit éppen hogy elért. Köpönyege vége jócskán megpörkölődött, a szikla pedig megolvadt. A kőtömb mögül Shetim középső, vaskarmos ujja bukkant elő, amit a szörny felé mutatott, hogy még jobban felbőszítse. A szörny eszét vesztve okádta rá tüzét. A kint hagyott kézen vörösen izzott a vas, de mégsem égette meg gazdája bőrét. Ám a mögötte lévő szikla jócskán fogyóban volt.

– Gyere ide ha mersz, átokfajzat, lövöldözni én is bírok! – üvöltött neki, mire a boszorkány mellé pattan és majdnem leharapta a fejét. A Lord lecsonkolta a felé kígyózó, óvatlanul kint felejtett fekete nyelvet. Ellenfele hátrálni kezdett és vaskos sárkányfarkát vetette be. Vadul csapkodta a harcos felé hol a hóba, hol egy sziklának, de célpontját nem igazán érte el vele. Megannyi kardcsapásából csak alig a fele ért célba, de Shetim inkább csak menekülni próbált. Egyszer akkora találat érte felülről, hogy derékig süppedt a hóban. Mivel feje fölé kardot tartott sikerült a farokban jókora sebet ejteni, így amíg a másik vergődött, a férfinek volt ideje kikászálódni. Mikor már minden menedék megsemmisült körülötte beszaladt a szörny lábai közé, de a négy pata azonnal neki esett, hogy eltapossa.

– Táncolj fattyú! Hamarosan egész Vargilia így fog táncolni, amint ismét nyílik a Kapu és én összeszedem a hiányzó energiát, hogy sötétbe borítsam az erdőket! – Kárörvendő sipítástól zengett a hegyek ölelte fennsík, hangja már korántsem sugallt lágyságot. Shetim oldalra bukfencezett a súlyos lábak alól.

– Gyere ide te dög! Nyelj le keresztbe ha tudsz, de szánalmas képződmény! – hergelte a férfi, bár nem igazán tudta, lehet-e ennél tovább. A nőstényördög szeme izzott a gyűlölettől, úgy kidülledtek koponyájából, hogy azt hitte az ember nyomban kipottyannak. Eszeveszett dühvel, nagyra tátott szájjal száguldott a Lord felé, aki a tűzből nyert energiából hatalmas, hegyes jéglándzsát idézett, s lőtte bele a tátongó lyukba. Jól tudta már, hogy az ilyesféle tűzhasználó teremtményeknek mi a gyenge pontja. A jéglándzsa gond nélkül siklott ki a másik oldalon, amíg köddé nem vált.

A boszorkány egy pillanatra megállt, ledermedt és próbálta a fejét rázni, de alig-alig ment neki. Szeme a távolba révedt és csak bután állt a történtek előtt. Mozgása teljesen lelassult.

– SHETIM! SHETIM! – üvöltötte torkaszakadtából Inalir, miközben felé szaladt. A nagy igyekezetben többször is elesett a hóban, de azonnal felpattant és rohant tovább, mintha észre sem vette volna. Úgy óbégatott, akár egy eszelős.

– KÜKLOPSZOK...! JÖNNEK...! Másznak fel! Vagy egy sereg! Mindjárt itt lesznek! – a szerencsétlen szinte már sikoltott.

A boszorkány lassú léptekben elindult a felé. Szájából égő nyál csorgott, még mindig bután és érzéstelenül meredt maga elé, de annyi lélekjelenléte még volt, hogy felismerje az ifjú harcost.

A Lord összerezzent, amikor a bestia egyszeriben csak elfordult tőle, mert ő is csak azt tudta elrejteni emlékeiből, amit feltétlenül szükségesnek ítélt. Így a gonosz jól látta, hogy Inalirt kedveli Shetim, és ha még ez az utolsó csapása, hát fájjon annak a nyomorultnak.

Inalir megtorpant, amikor a monstrum elindult felé. Elöntötte a borzongás és a halálfélelem.

– GYERE MÁR! BE A BARLANGBA! – Vezére a boszorka nyomában maradt és jobb hátsó lábát kaszabolta, de az rá se hederített. A ráfröccsenő vér bemocskolta fejdíszét és ruháját.

Egy pillanat múlva a fiú észhez tért és rohanni kezdett, nyomában a szörnnyel. Lomha támadások kísérték, de szerencsére a szörny nem ért el a barlangig. Szájából előre meredő fogai valódi agyarként működtek. Inalirnak sikerült kitérnie előle, Shetim fedezte, amíg bestia lakhelyét el nem érte. Amikor jócskán maga mögött hagyta a boszorkányt és az ellene hadakozó Shetimet kissé megkönnyebbült és lelassított. Egyszeriben a rém szája felizzott. Alatta a Lord próbálta megakadályozni a támadását, ám a feje túl magasan volt, nem érte el kardjával. Előrántotta kötelét, ami körbetekeredett a vastag nyakon, de elkésett. A patás szájából hosszú lángnyelvek törtek előre, amik elérték a menekülő ifjút.

– NEEEEE! – kiáltotta el magát a vezér, lefelé rántva a boszorka fejét. Az eddig érzéstelen arcon most halvány mosoly jelent meg, ám még mindig a távolba révedve szemlélte remekművét, az igazi bosszút.

Nem maradt ideje sokáig élvezni. Nyakán megfeszült a varázskötél, és még jobban a föld felé húzta. Ijedtében kibontotta hatalmas szárnyait, hogy felemelkedhessen, de nem tudott elrepülni. Pánikszerűen csapkodta magát a földhöz és visítozott. Shetim egyenesen a gyűlöletével szegezte a kötelet a földbe. Kíméletlenül akart elégtételt venni, de hamar végeznie kellett. Fogytán volt varázsereje és Inalir is ott volt. Kedve lett volna az általa ismert legspeciálisabb kínzómódszereken végig menni. Vaskarmos kezével egyenként tépte ki a boszorkány valamennyi fogát, karját mélyen megmártotta szemeiben és tövétől metszette le nyelvét. Végezetül hagyta, hogy a kötél olyan szorosan feszítse nyakát, hogy lassanként roncsolja le azt nyakáról. Nem nézte végig a boszorka vonaglását, hanem Inalirhoz sietett. Ekkorra már Shetim ruhája vérben tocsogott, amit lassan fagyasztott az anyagra a jeges szél.

A küklopszok felértek a fennsíkra. Meglepődve tapasztalták, hogy a rém az utolsókat rúgja, itt-ott még megremegett, de aztán végleg kimúlt. Annyira megijedtek, hogy meg se merték nézni ki ölte meg, hanem egyből visszafordultak. Hűségesküjük ezúttal felbontatott.

Az ifjú teste füstölgött az égéstől. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy van még benne élet. Shetim felvette a földről és a barlangba rohant vele. Nem gondolkodott azon, mi várhat rájuk odabent, csak tudta, érezte, hogy be kell jutnia oda.