Az utazás még sokáig nem könnyíti meg hőseink dolgát. Egyenesen a természet áll velük és a küldetésükkel szemben, amivel nem lesz egyszerű felvenni a harcot.

Még jó hogy a rejteket varázslat védi – gondolta magában a Lord – Erre a horkolásra még a küklopszok is idetalálnak a Zsinyec hegyeiből.

A suhanc ásítozva lépett elő a hálószobából, éppen bundás sapkáját igazította magára.

– Remélem jól aludtál – morgolódott Shetim –, mert mikor ez az undok kis törpe elaludt azt a fikarcnyi álmot is kiverte a szememből.

Inalir a kobold felé fordult, aki fejét leszegve, nagyokat horkolva dőlt saját ölébe, szája tegnap este óta ugyanúgy betömve.

– Miért nem ébresztetted fel? – mosolygott.

– Hogy még egy órát itt pufogjon nekem? Köszönöm, inkább nem. Szürkét is alig bírtam visszafogni, mert szét akarta tépni – A Lord eközben készülődött, épp a saját mupáját nyergelte.

– Észrevettem, hogy kezd ismét elvadulni, mi történt vele? – kérdezte Inalir, és ő maga is követte a férfi példáját, hogy indulásra készek legyenek.

– Nem tart sokáig a mágia, főleg egy ilyen vad teremtésnél. Hazafelé majd szabadon engedem – simította végig Szürke nyakát – Egy ilyen szép állatnak nem fogságban a helye – a kobold felhorkantott és az állat morogni kezdett. – Készen állsz? Mennünk kéne, még mielőtt ez a gonosz kis törpe eszét veszi szegény párának.

– Részemről indulhatunk – válaszolt az ifjú.

– Vidd előre a mupákat, majd megyek utánatok. Lehetőleg ne hangoskodjatok! – utasította a másikat Shetim, mire az csak bólogatott és követte a parancsot.

A Lord ekkor a polcokhoz lépett. Mennyi hasznos dolgot halmozott fel ez a félkegyelmű. Nem mintha ennyi ésszel sokra menne vele. A férfi lehúzta az egyik csizmáját, és beledobálta a tekercseket, a többi apró varázstárggyal és bájitallal együtt. A fekete varázscsizma feneketlen volt, így a vezér az összes dolgot, amit fontosnak talált el tudta benne rejteni. Mikor végzett magához hívta mágikus kötelét és felsietett a felszínre.

– Most már mehetünk – ugrott fel Szürke hátára, és indulásra ösztökélte.

Az út ismét csak egyre szűkült, ezeken az ösvényeken rég nem jártak már. Egy teljes nap menetelés után úgy tűnt, az este sem hoz zavartalan pihenést. Nyugatról baljós viharfelhők közeledtek, így napközben még a szokásosnál is sötétebb volt. A fák égbe nyúló koronái nehézkesen dülöngéltek az erősödő szélben. A légáramlat vészjóslóan sustorgó dala, és a fák tompa recsegése aggodalommal töltötte el a vándorok szívét. Vargiliában nem léteztek szelíd szelek, itt még a nyugati lég is megvadult, vagy talán itt mutatta csak meg igazi arcát.

– Nagy vihar közeleg – nézett az mennyboltozatra Shetim – Menedéket kell keresnünk.

Inalir körültekintett, de közel s távol egy valamirevaló fedezéket sem látott.

– Akkor szedjük a lábunkat, mert itt egy sincs.

A két utazó galoppra sarkallta hátasát, hogy még sötétedés előtt vissza tudjanak húzódni egy biztonságos búvóhelyre.

Eltelt egy perc, majd még egy, hátuk mögött hagytak újabb és újabb mérföldeket, de a táj nem változott, továbbra is egyhangú sík erdő tárulkozott a szemük elé. Közben a szél egyre csak zúgott, a hóval vegyült eső pedig szállingózni kezdett a magasból.

– Ott egy kis tisztás! – A Lord a kicsiny terület felé húzta el a kantárt. – Gyerünk!

A két mupa hamar átvágott a csupasz bokrokon, amik az ösvényt szegélyezték, és az említett helyre siettek.

– Itt kell átvészelnünk a vihart. Húzódjunk össze! – utasította Inalirt, majd mind a ketten leültek, maguk köré a mupákat fektették, és alaposan összebújtak.

Nem telt bele egy óra, az égi áldás csak úgy szakadni kezdett a földre, az erdőt fagyos légáramlatok szaggatták. A természet tombolt és a két vándor igyekezett hátasát megnyugtatni, több kevesebb sikerrel. Az orkán őket is cibálta, a vaksötétben és a sűrűn ömlő esőben semmit sem lehetett látni. Szürke egyre idegesebb lett, ágaskodott, ide-oda szökkent és a kantárt rángatta. Shetim próbálta visszatartani, ám ez a pánik átragadt Inalir mupájára is, aki átvette a nagy szürke mozdulatait.

A magasban villámok csapkodtak, monumentális fákat döntve le a földre, amik hatalmas reccsenésekkel terültek el. A távolban kidőlő fák morajától zengett a sötét rengeteg. Egy magas és öreg bükk az apró tisztás szélére borult. A két hátasnak sem kellett több, sikerült kitépniük a kantárszárakat a szorító kezekből és vadul elrohantak, elveszve a homályban.

– Bármi lesz is, maradj mellettem, megértetted, fiú? – kiáltotta társának a férfi.

– Igen! – válaszolta a fiú.

A vihar még hosszú ideig nem csitult, a talajt már mindenhol széles tócsák borították, Shetim elnyűtt csizmáját sem kímélték, az első adandó alkalommal beázott. Az éjszaka folyamán még két fa dőlt az apró földnyalábra, de szerencsére senkinek sem esett baja. Jobb híján az egyik tövébe húzódtak, menedéket keresve.

Másnap reggelre a táj lecsendesült, s ismét madárcsicsergés keltette az erdőt. A kora reggeli fagyban az ágakra fagyott az eső, jégcsapok formájában. A Lord felriadt, s mihelyst kitisztult előtte a kép, talpra állt és körülnézett, de csak pusztítás fogadta. Mellette Inalir még térdére hajolva, összegömbölyödve aludt.

– Ébredj, indulunk! – lökte fel Shetim, mire a másik ijedten felugrott. Szemöldökét összeráncolva gondolkodott, aztán minden emléke a helyére került.

– Kavics! – kiáltott fel – Hol van Kavics!? Hol vannak a mupák?

– Nos, amint látod nem tértek vissza – tárta szét a karjait a férfi – Nekünk pedig tovább kell mennünk.

Inalir keserűen követte a Lordot. Úgy tűnt öltözetének – azt leszámítva, hogy kívülről teljesen nedves lett – semmi baja. A víz súlya viszont megnehezítette számára a gyaloglást.

Shetim azonban bőrig ázott. Csizmája cuppogott, gyolcstunikáját út közben csavargatta, de ez sem segített sokat a helyzetén. Fekete maszkja is csillogott a víztől, de nem volt hajlandó levenni. Inalir kiszúrta a dolgot és rákérdezett, ám Lord válasza a szokásosnál is mogorvább szempár volt. A fiú ezek után inkább hallgatott.

Shetim ismét elmormolta a markában a varázsigét, így már nem vacogott, viszont a fehér pamacsok ugyanúgy távolodtak szájától légzése ütemében.

Visszatérve az ösvényre gyalogosan folytatták megkezdett utazásukat. Megnehezítette dolgukat a pocsolyák és az útra dőlt óriási fatörzsek átmászása, de a Lord elszántsága sokkal erősebb volt annál semmint most feladja a harcot. Fáradhatatlanul menetelt előre. Jobban bosszankodott inkább társa miatt, akinek eddigi életében nem kellett megbirkóznia hasonló megpróbáltatásokkal. Loholva próbált lépést tartani a férfival, de egyre jobban kezdett kimerülni.

– Dobd le magadról azt a bundát, csak lassít! – nézett vissza rá Shetim.

– Így is mindjárt megfagyok, inkább pihenjünk le egy kicsit! – didergett Inalir.

A Lord odalépett hozzá és erővel tépte le a válláról a súlyos szörmét, majd a földre hajította. Az ifjú ettől megijedt és kissé hátra hőkölt, azonban társa karon ragadta és újból elmormolta a varázsigét.

– Ne nyafogj, ha már elvállaltad az utazást! – mondta a fiú arcához közel hajolva – És ha mondok valamit, akkor te azt teszed, világos? – szólt, végül mérgesen hátat fordított és elindult.

<< Előző ¤ Tovább >>