A vezér hosszú útra indul, egyenest a hegyekbe, hogy bizonyítsa rátermedtségét. Persze egy-két dologra azért még szüksége lesz...

Az ég alján halványulni kezdett a három hold, vele ellentétes irányban, keleten felbukkant a vörösen izzó napkorong. A harcosok már gyülekeztek Csontosbőr falujának főterén. Lord Shetim érkeztére abbahagyták a susmogást. A tér egy sima, olykor saras placcból állt közepén egy magas és terebélyes totemmel, rajta a hét törzs állata: mupa, sasu, nevten, gonge, rupe, iruka és lotonyek. A lábánál nagyobb kövek hevertek, az körül pedig fekete parázs, hamu, étel és állatáldozatok maradéka. A sokaság előtt egy felszerelt, barna sasu álldogált. Ez az emlős igen kedvelt málhás állat a törzseknél. Hűséges, nem túl okos, kitartó és igen erős. Nincs túl hosszú szőre, de nem is ez, hanem a vastag zsírréteg melegíti, ami kifejezetten finom falatnak számít ínséges időkben, ugyanis csak ritkán ölik le ezeket a hasznos hátasokat.

– Előkészítettük a hátasodat, vezér! – lépett elő a behemót háta mögül Makhuuz, mélyeket hajolgatva.

– Ez egy sasu – jegyezte meg, miközben végigmérte a nagy emlőst és közelebb sétált a talpnyalóhoz. – Én még ebben az életben oda akarok érni a barlanghoz, ráadásul ezzel semmire se megyek a hegyekben. A bolondját akarod járatni velem, te félkegyelmű? – förmedt Makhuuzra.

– Nem, nem, szó sincs ilyesmiről, vezér! – mentegetőzött a másik – A mupák eléggé nehezen kezelhetőek, csak a saját gazdájuknak engedelmeskednek. Mindössze meg akartuk kímélni ettől téged.

– Hozzatok elém egy olyan mupát, aminek nincs gazdája, világos? Felszerelve! – parancsolt a talpnyalóra Shetim – Ha már lovatok nincs... – tette hozzá bosszankodva magában, bár ő is jól tudta, hogy mupák mellett képtelenség lovakat tartani. Ezek a nagymacskák kifejezetten szeretik a húsukat, már messziről megbolondulnak a lószagtól.

Az utasításra a mupamester előhozott egy igen nagy és zabolátlan példányt, amit vagy tíz embernek kellett lefognia. Sötétszürke, csíkos bundája, fekete sörénye csak úgy lobogott a vad rángatózásban, mély hangjával hangosan morgott és pufogott, karmai olyan hegyesen meredeztek elő tányér nagyságú mancsából, akár egy tucat sorba rendezett tőr hegyei. Lemezszerű orrszarvát próbálta a hozzá legközelebbi emberbe döfni, járomcsontjából kiálló szarvával pedig buzogányszerűen igyekezett lecsapni. Hosszú, lompos farkát ide-oda csóválta.

– Lovasokkal a hátukon békésebbnek tűntek – gondolkodott hangosan Shetim, miközben csodálkozó szemei nagyra kerekedtek.

– Ez az egyetlen szabad mupa. Már évek óta nincs rá jelentkező, pedig nagyon szép állat – mondta a mupamester.

– De azért te nem törted be... – motyogta a vezér – No, jól van. Elviszem a cicust, mi a neve?

– Mi Szürkének neveztük el – felelte a mester.

– Tehát Szürke – lépett elé Shetim, de egyelőre még csak tisztes távolságból. Intett a többieknek, hogy halkuljanak el, miközben kereste a fenevad tekintetét. Eleinte az csak a mellette állókkal törődött, majd ahogy a Lord egyre közelebb sétált hozzá az ő figyelme is rá terelődött. Nagy, hegyes füleit hátra csapta, mintha csak támadni készülne, de amint a férfi még jobban megközelítette egyre jobban tűnt úgy, valami visszatartja. Végül már csak egy karnyújtásnyira volt tőle, mégsem tett semmit, sőt, nyugodtabb volt mint valaha, úgy tűnt légzése is lelassult. A Lord kinyújtotta felé bal, vaskarmos kezét és mutatóujját a bestia homlokára helyezte. A macska erre morogni, vicsorítani kezdett, folyvást csak vadabbul, mire Shetim erősebben nyomta bele karmát a fejébe. A mupa nem hagyta magát, hangosan ordított, megrázta testét, és a vezér felé lépett párat, már amennyire a kötelek engedték. A Lord végül olyan erővel hasította belé karmát, hogy a fenevad homloka kivérzett, és nagy nehezen fejet hajtott a férfi előtt. Ekkor már nem rángatózott és a kötelek is meglazultak. Mindenki tátott szájjal figyelte az eseményeket, mindeközben némán egymásra pillogtak.

– Szereljétek fel! – törte meg a csendet Lord Shetim, mire az oldalt álló néhány harcos felszerelésért rohant. A Szürke körül álló férfiak egyelőre nem merték elengedni a köteleket, ehelyett tanácstalanul kapkodták fejüket.

– Ezt...ezt mégis hogy...

– Elég a beszédből Makhuuz, sietős dolgom van és még társat se választottam, aki szemtanúja lehetne hőstettemnek – a Lord most a harcosok sokaságához fordult – Ki itt a legifjabb mupalovas?

– Én...vezér – lépett elő kis idő után, bizonytalanul a sorból egy fiatal muur. Testén csupán pár kisebb tetoválás díszelgett.

– Na és akarsz-e tapasztalatokat szerezni, és az életedet kockáztatni? – a Lord kérdőn meredt rá, karjait maga előtt fonta össze. A fiú tétovázott, de látszott rajta, hogy bizonyítani akar, vonzza magához az ismeretlen.

– Igen! – felelte végül. Társai értetlenül néztek rá, magukban elítélték ezt a fajta buzgóságot. Mostanában Karakaznak is nehéz dolga volt amiért az idegen mellé állt. Szinte senki sem állt szóba vele, és feltűnően kerülték őt.

– Akkor hozd a mupádat és indulunk!

Pár percen belül készen állt mindkét bestia. A muuroknak nem igazán tetszett, hogy a Lord ilyen fiatal katonát választott maga mellé. Nem is nagyon értették az okát, hiszen egy tapasztalatlan harcossal nehéz útnak néz elébe. Ám Shetim jól tudta, hogy olyat kell magával vinnie, aki az igazat fogja mondani a barlangi eseményekről. Elvégre ha egy tapasztalt, ámde makacs harcost hívott volna, az talán képes lenne ellene vallani a saját próbáján, hacsak nem az életére tör. Márpedig bizonyíték nélkül, kevés lesz az ő szava.

Az erőd kijáratánál álltak, Lord Shetim és újdonsült társa. A vezér mupája jóval nagyobb volt az ifjúénál. Egy pillanat múlva már mozdultak is a vastag fakapuk, és mikor már elég tágasra nyíltak, – amiket a varázsló támadása után részben hoztak csak helyre – megindultak, keresztül rajta.

<< Előző ¤ Tovább >>