A két utazó tovább indul, hogy küldetését beteljesítse, de rendkívül szokatlan dologra lesznek figyelmesek, amit nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ennek érdekében a vezér beadja a derekát, és tesz egy kis kitérőt.

Másnap reggelre a táj lecsendesült, s ismét madárcsicsergés keltette az erdőt. A kora reggeli fagyban az ágakra fagyott az eső, jégcsapok formájában. A Lord felriadt, s mihelyst kitisztult előtte a kép, talpra ált és körülnézett, de csak pusztítás fogadta. Mellette Inalir még térdére hajolva, összegömbölyödve aludt.

– Ébredj, indulunk! – lökte fel Shetim, mire a másik ijedten felugrott. Szemöldökét összeráncolva gondolkodott, aztán minden emléke a helyére került.

– Kavics! – kiáltott fel – Hol van Kavics!? Hol vannak a mupák?

– Nos, amint látod nem tértek vissza – tárta szét a karjait a férfi – Nekünk pedig tovább kell mennünk.

Inalir keserűen követte a Lordot. Úgy tűnt öltözetének – azt leszámítva, hogy kívülről teljesen nedves lett – semmi baja. A víz súlya viszont megnehezítette számára a gyaloglást.

Shetim azonban bőrig ázott. Csizmája cuppogott, gyolcstunikáját út közben csavargatta, de ez sem segített sokat a helyzetén. Fekete maszkja is csillogott a víztől, de nem volt hajlandó levenni. Inalir kiszúrta a dolgot és rákérdezett, ám Lord válasza a szokásosnál is mogorvább szempár volt. A fiú ezek után inkább hallgatott.

Shetim ismét elmormolta a markában a varázsigét, így már nem vacogott, viszont a fehér pamacsok ugyanúgy távolodtak szájától légzése ütemében.

Visszatérve az ösvényre gyalogosan folytatták megkezdett utazásukat. Megnehezítette dolgukat a pocsolyák és az útra dőlt óriási fatörzsek átmászása, de a Lord elszántsága sokkal erősebb volt annál semmint most feladja a harcot. Fáradhatatlanul menetelt előre. Jobban bosszankodott inkább társa miatt, akinek eddigi életében nem kellett megbirkóznia hasonló megpróbáltatásokkal. Loholva próbált lépést tartani a férfival, de egyre jobban kezdett kimerülni.

– Dobd le magadról azt a bundát, csak lassít! – nézett vissza rá Shetim.

– Így is mindjárt megfagyok, inkább pihenjünk le egy kicsit! – didergett Inalir.

A Lord odalépett hozzá és erővel tépte le a válláról a súlyos szörmét, majd a földre hajította. Az ifjú ettől megijedt és kissé hátra hőkölt, azonban társa karon ragadta és újból elmormolta a varázsigét.

– Ne nyafogj, ha már elvállaltad az utazást! – mondta a fiú arcához közel hajolva – És ha mondok valamit, akkor te azt teszed, világos? – szólt, végül mérgesen hátat fordított és elindult.

Hosszasan meneteltek előre, amikor Inalir gyomrának hangosan korgása megtörte a csendet. Ekkor a másik megállt és körülpillantott.

– Úgy hallom kongattak ebédhez. Ideje vadászni – A férfi letért az ösvényről és készített egy kötélcsapdát. Mikor végzett gondosan eltakarta és a fiúval együtt fedezékbe húzódott, távol a tett helyszínétől. Inalir nem igazán értette társa szokatlan figyelmességét, de egyáltalán nem volt ellenére.

– Honnan veszed, hogy mostanában oda fog tévedni egy vad? – suttogta Inalir.

– A hurok közepébe illatos füvet tettem, be kell válnia, viszont ha jót akarsz magadnak fogd be a szád! – ripakodott rá Shetim elfojtott hangon.

Óráknak tűnő percek teltek el, amikor egy lelkes őzgida a csapdához baktatott. Még a hurok közelébe sem ért, a varázskötél azonnal rátekeredett, az állat egész testét gúzsba kötve. A Lord hamar odaugrott a zsákmányhoz, s hegyes, fekete tőrét szívébe mártotta. A fiú is előjött, de egy pillanatra megilletődött. Shetim miután megölte az őzgidát motyogni kezdett valamit a tetem fölé hajolva. Eztán felvette a földről és a vállára kapta.

– Mit csináltál vele? – kérdezte kíváncsian az ifjú. Tartott ugyan a vezértől, mégis úgy érezte lassan kezd hozzászokni szigorához, és különös viselkedéséhez. Kifejezetten furcsa embernek tartotta, és nem csak a maszk miatt.

– Semmit. Inkább gyere, vagy én eszem meg mindet! – válaszolta szokatlan derűvel a hangjában.

Éghető tűzifát szinte alig találtak, minden gally nedves volt. Végül nagy nehezen sikerült tüzet gyújtani, még ha az nem is olyan nagyot, mint várták. Inalir jól lakott az ízletes vadhússal, a Lord azonban nem evett, csak későbbre tett el a maradékból. A fiú kínálgatta, de aztán feladta. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön milyen makacs alak. Az ebéd végeztével ismét tovább indultak.

Az este közeledtével letértek az ösvényről biztos alvóhelyet keresve. Találtak is egy kitűnő fedezéket, kicsit távolabb az úttól. Most is Shetim kezdte az őrszolgálatot, majd amikor elérkezettnek látta az időt, cserélt társával. Másnap kora reggel folytatták útjukat.

Inalirt egyre jobban untatta az egyhangú, folytonos menetelés. Így, hogy még csak társalogni sem tudott útitársával még hosszabbnak érezte az utazást. Hiába nézte, továbbra sem látott csevejre való hajlamot a Lordban. Úgy tűnt, ő tökéletesen megelégszik a táj csodálásával, és a léptek zajával.

– Héj, Shetim, kezdek megint fázni – lépett oda hozzá az ifjú.

-Shh! – a férfi szinte azonnal elcsitította, amiért Inalir kissé megsértődött. Rendben van, hogy nem akar beszélgetni, de ez azért már mégiscsak túlzás.

Shetim megtorpant és letért az ösvényről, aztán jelzett a suhancnak is, hogy tegye ugyanezt. Egy sűrű bokorban bújtak meg. Inalir sehogy sem értette társa viselkedését, és már éppen érdeklődött volna, ám az – még mielőtt kinyithatta volna a száját – jelzett neki, hogy hallgasson.

Nem sokkal később lomha patadobogásra lettek figyelmesek. A súlyos állat nagy robajjal közeledett, majd el is haladt mellettük. Siető ork lovasa vadul hajtotta bivalyát előre. Mikor már kellő távolságba száguldott tova, a vándorok előbújtak.

– Hírnök lehetett – nézett utána az ifjú. Shetim egy időre gondolkodóba esett.

– Ezek szerint a tábor sem lehet messze. Le kell tértünk az ösvényről – mondta a Lord majd beljebb sétált az erdőben.

– Mellesleg még mindig fázom – jegyezte meg Inalir.

– Egy darabig még fogsz is, amíg el nem hagyjuk a tábort. Tartogatnom kell az erőmet – vetette oda a fiúnak.

– Várjunk csak egy pillanatot... – torpant meg a suhanc – Mit keresnek ilyen közel az orkok Csontosbőrhöz?

Társa nem szólt semmit, csak haladt előre.

– Hallod? Tennünk kell valamit! – Inalir fontoskodva mellé rohant.

– Most a küldetésemre kell koncentrálnom, ez a legfontosabb. Az erődben pedig van kijelölt vezér és elegendő harcos – Shetim egy pillanatra sem lassított.

A fiú a Lord elé vágott és útját állta. Kérlelte, de a másik keményen ellenállt, többször mogorván megszidta, és odébb taszította, végül némaságba burkolózott. Inalir csalódottan és dühösen követte őt, szíve összeszorult a népéért és otthonáért való aggodalomban.

A fák árnyékában észrevétlenül meneteltek távolról követve az ösvényt. Egyszer csak a szél valamiféle nagy tábor zajait hozta, ami a jelek szerint egész közel feküdt hozzájuk. Beletelt egy kis időbe, mire a bőrsátrak láthatóvá váltak előttük a kusza, lomtalan növényzeten túl. Nagytestű ork harcosok sürögtek-forogtak, fejszéket éleztek, beszélgettek a tűz körül. A tábor szélén ketten álltak, tollakkal és kisebb koponyákkal feldíszítve. Ormótlan, előreálló állkapcsukból nagy, kusza, hegyes fogak meredeztek kifelé. Komoly arckifejezésükből ítélve fontos dolgokról eshetett szó kettejük között. Kinézetük alapján valamiféle parancsnokok lehettek.

– Vajon miről beszélgethetnek? – kérdezte Inalir olyan halkan amilyen halkan csak lehetett.

– Mit tudom én, nem értek orkul – válaszolta Shetim, aki szintén az egyik bokorban lapult társával együtt –, de undorító ez a nyelv, mintha folyton büfögnének, meg röfögnének – szörnyedt el.

– Szerintem támadásra készülnek. Rengetegen vannak, vagy két törzs harcosai, és nem hiszem, hogy csak a jó társaság miatt jöttek így össze. Ennyivel nem bír el az erőd, ez kétszeres túlerő. Segítened kell!

A Lord egy ideig csak a két alakot bámulta. – Akkor mit tehetnék én egyedül, ekkora sereggel szemben? Ne nézz félistennek, nem vagyok az.

– A mi erődünkbe is betörtél, teljesen egyedül! Őket is megzavarhatnád egy rajtaütéssel, vagy akármivel. Tudom, hogy képes vagy rá! – a suhanc nem adta fel, hiszen hogy is adhatta, mikor számára népe jövője mindennél többet jelentett.

A férfi végül sóhajtott magában egy nagyot, fejét tenyereibe hajtotta és egy rövid gondolkozás után vállalkozott a szinte öngyilkos feladatra. Jómaga tisztában volt vele, hogy nem lesz egyszerű, de az erődjére most mindennél jobban szüksége van. Belátta, hogy nem adhatja holmi orkok kezére. Szólt a fiúnak, hogy maradjon a helyén és ne mozduljon, ne keltsen feltűnést. Inalir megfogadta a tanácsot. A lehető leghalkabb mozdulatokkal fagyott leveleket kapart magára, viszont ügyelt arra, hogy mindent lásson abból, ami a táborban történik.

Shetim felegyenesedett, majd kilépve a vadon árnyékai közül a két beszélgető alak felé sétált, de olyan elszánt és eszelős tekintettel, hogy az orkok elsőre azt hitték, valamiféle káprázat csupán, egy erdei démon. Tétovázásukért egy szempillantás alatt porba hullott a fejük, kiáltásaik helyett csupán a kardél sikamlós hangja hallatszott, amint átszelte a húst és a csontot. Pár másodperccel később muur katonák özönlöttek a táborba, szinte minden irányból. A szörnyek nem hittek a szemüknek, és pánikszerűen a fegyvereik után nyúltak. Fogalmuk sem volt arról, mi történik, és hogy hogyan találtak rájuk. A barbárok rengeteg orkkal végeztek, mire a sámánjuk előjött az egyik sátorból a nagy hangzavarra, és a káoszban parancsokat kezdett ordítani a maga fura nyelvén. Igyekezett rendezni harcosainak sorát. A legtapasztaltabbak máris ugrottak az utasításra, s erőteljes ellentámadásba lendültek. Nagy megdöbbenésükre azonban a muurok csupán illúziók voltak, elég volt egy fejszecsapás és köddé váltak.

<< Előző ¤ Tovább >>